7. fejezet

Sosem írok bevezetőt, de azt hiszem, most kell. Szóval itt vagyok visszatértem, és lehetséges, hogy nem minden héten, de jönni fogok az új részekkel. Addig is jó olvasást! :)

***

A mai menü különleges. Ma van a szülinapom. Otthon ilyenkor kaphattam igazi, friss fehér kenyeret, nem csak zabból készültet. Ez volt az ajándékom. Nos, itt a Máson nem várok senkitől semmit, mert csak három ember tud arról, hogy ma a tizenötöt töltöm. Elton, anya és Marseille. Marseille elég rosszul van, amin nem lepődök meg. Teljesen megrendült az ikre halála után, és szinte senkivel sem beszél, még velem sem, amit nem csodálok. Végülis csak az köt minket össze, hogy a nyomornegyedből jöttünk. Egy hónap telt el azóta. Egy teljes hónap. Ahogy az idő múlik, a napjaim egyre jobbak. Már régóta nem csinálom a hisztiket az étkezéseknél, hiszen anya teljesen immunissá vált a bátyám láttán. A pincérek sokkal kedvesebben viselkednek, és kétnaponta kapunk új ruhát. Igaz, ugyanúgy néz ki, de új. Fehér ing, fehér trikó, fehér alsónemű, és fehér rakott szoknya. A lányoknak még egy rongyot is adnak a vérzésük idején. Minden harmadik nap fürödhetünk. A zuhanyzókabin olyan szép és rendezett, annyi fajta tusfördővel, balzsammal, samponnal, testradírral és egéb cuccokkal, amiket még sosem láttam. A nevüket is csak azért tudom, mert rájuk van írva. Indie tanította meg, mik ezek a szerek, hogyan és hol kell használni őket, úgyhogy minden tusolás után olyan illatorgia vesz körül, amilyet a nyomornegyedből még senki sem szagolhatott.

Meredith és Zoe helyett kaptunk új szobatársakat, Indie-t és Utah-t. Teljesen kívülállók, semmit sem értenek, és az agyamra mennek.

Itt vagyunk egy hónapja, és semmi nem történt. Nem tudom, mi Walder Steele célja velünk. Egy rakat ember a nyomornegyedből.

Kopognak, majd válaszra sem várva benyit két pincér. Vacsoraidő.

Sóhajtva feltápászkodok az ágyamról, és felhúzom a papucsot, amit tegnap kaptam, mivel a régi elszakadt. A hajamat befonom egyik oldalra a változatosság kedvéért, és kész vagyok. Nem úgy, mint Indie. Ránézésre egy gazdag kis ribanc, aki figyel a körmére, a hajára és a szettjére, és reggel két órát tölt a zuhany alatt, ami mind igaz. De akkor miért van itt? Mit keres ennyi szegény között? Nem tudom. Ezernyi, meg ezernyi megváloszalatlan kérdés. Hiába kérdezek a pincérektől, nem beszélnek. Sehol, senkinek nem szólaltak még meg.

Elindulunk a folyosón, ahogy szoktunk, azonban félúton szétválunk. Az egyik pincér magával rángat másfelé, míg Marseilleék mennek vacsorázni. Mi? Hova mehetünk? Újabb kérdés. A pincér rögtön egy kanyar után bekopog egy ajtón.

-        -  Szabad. – hallom egy férfi hangját, és ez a hang fájdalmasan ismerős. Benyit a fehér kesztyűs, és egy irodában találom magam. Szokás szerint minden fehér, még Walder Steele ruhája is. Az ajtóval szemben egy fehér íróasztal található, mögötte fehér forgószék, benne fehér elnök. A mögötte lévő falon hatalmas kivetítő, az íróasztalon a hozzá tartozó számítógéppel.

-         - Ms. Monostry! Megtisztel a jelenléte.

-        -  Nos, nem magamtól jöttem. – közlöm vele. Nem bánthat má jobban, a halál pedig megváltás lenne, úgyhogy szabadon feleselhetek vele.

-         Mégsem engedhetem, hogy a vendégeim szabadon mászkáljanak az épületben, nem? – kérdezi, kivillantva tökéletes, százkarátos mosolyát. Milyen szépen fejezte ki a „a foglyok azért foglyok, mert nem szabadulhatnak” mondatot. A kinézete a szokásos: Fekete, vállig érő haja hátra van olajozva, és lófarokba kötve, arcán egy kiló púder, és olyan természetellenes lett így a színe hogy jócskán elüt a nyakától.

-         - Nem, bizony. Még valami rosszaságot csinálnának. Mondja, maga nem fél a lázadástól? Össze van zárva több ezer ember a nyomornegyedből egy pár gazdaggal. És mégis a pár gazdag van fölányben. Mit gondol, meddig lesz ez eddig? – teszem fel az egyik kérdésemet az ezerből. Már csak kilenczázkilencvenkilenc maradt. Hurrá.

-         - Eszmefuttatásod rendben lenne kicsim, ha a Földön lennénk. De mi nem a Földön vagyunk. Mi tartunk titeket életben, és ezt mindenki tudja a gyerekeken kívül. Kilépsz az épületből, és megfulladsz. Amikor bejöttetek is egy zárt aura volt felettetek, megtöltve levegővel. Tettetheted magad felnőttnek, de attól még nem leszel az. Nem kell okoskodni, kislány. Inkább foglalj helyet, és figyelj. – közli velem teljesen nyugpdt hangon. Olyan mérges vagyok, hogy egy kézzel meg tudnám fojtani, de igaza van. Csak egy kislány vagyok, és semmit sem tehetek. Ökölbe szorított kézzel ülök le a székre, amit az imént a pincér idehozott. Steele bekapcsolja a hatalmas monitort, amin a faucskám képe jelenik meg, majd a kamera egyre közelebb ér a házunkhoz. Ott áll Elton és én. Ez talán a múltból való felvétel? Bólintok egyet, és előhűzok egy kést a zsebemből. Jézusom. Ez nem a múltból van. Ez sosem történt meg. Bemegyek a házba, és a kamera követ. A nagymama ott ringatózik a székében, ahogy minden délután tette. Eltonnal a nyomomban berontok a szobába, és egyre közeledek hozzá a késsel. Jaj ne. Nem, nem, nem. Ránézek a szunyókáló nagymamára, és vörös szemekkel a hasába döföm a kést. Sosem fogsz felébredni. Hisztérikusan sírva fakadok. Várjunk. Mi van, ha ez csak egy egyfajta szimuláció? Ha ez sosem történt meg? Steele mosolyogva felém fordul, és kinyomja a kivetítőt.

-        -  Azt hiszem, újabb családtagodtól búcsúzhatsz el. Te magad ölted meg. Boldog születésnapot, Emilia.

6. fejezet

Felébredtem, magamnál vagyok. Pár másodpercig élvezem a tudatlanság édes illúzióját, aztán minden beugrik. Emberek zajonganak körülöttem, és orvosi készítmények szgát érzem. Tudom, milyen a szaguk, mert anya orvos, és gyerekkoromban rengeteget voltam bent vele a kórházban. Kinyitom a szemem, ami éppen az egyik fehérköpenyes orvos hátsójára szegeződik. Marseille hörgő sírását hallom meg. Jaj ne. Istenem.

Amilyen gyorsan csak tudok, felpattanok az ágyamból. Testemet csak egy vékonyka térdig érő póló borítja, de nem érdekel. Félrelököm az orvost, és akkor meglátom. Két ember fekvő sziluettje, mindketten lepellel leterítve.  Ketten? Micsoda?

-        - Jézusom. Ki a másik? – fordulok Marseillehez, de úgy tűnik, ő meg sem hallja.

-      -   A holttestenek azonosítottuk. Zoe Elle, és Meredith McKenzie. – Zoe? Mi történhetett it?

-        - Mi történt?

-       -  Dulakodás jeleit véltük felfedezni, Zoe nem engedelmeskedett Meredithnek, aki erre leszúrta, majd magával is végzett. Ha tud valamit az ügyről, kérem most szólaljon fel.

-        -  Nem tudok. – hazudok. Mindent tudok, de nem akarom bevallani. Igazából nem ismertem ezeket a lányokat öt nappal ezelőttig. Nem kerültünk egymáshoz különéegesen közel, csak Marseillejel, így a haláluk nem rendít meg. Csak az rendít meg, hogy mindez az ágyamtól egy méterre történt.

Komótosan felöltözök, nem érdekel, hogy legalább hat ember engem bámul. Leballagok reggelizni két pincér kíséretében, egyik természetesen Davy, akinek az arca annyira unott, hogy már nem is kifejezhető szóval. Fogalmam sincs, mit tehetnek vele, hogy ilyen torzzá válik az arca.

A reggeli valami édes kenyér volt jammel. Anyáék már nem voltak ott, vagy még nem voltak ott, nem tudom. Mikor visszaindulok a szobámba, Elton jön velem szemben.

-         - Emilia! – kiált fel vidáman, amin nagyon meglepődök. Ritkán látom vidámnak az embereket errefelé.

-         - Szia! – intek felé.

-         - Te, nem is olyan rossz itt. Összebarátkoztam a fiúkkal. És te? – kérdi kívácsi szemekkel.

-         - Ó, hát én is, de aztán kettő meghalt.

-         - Mi? – ad ki hisztérikus hangot a sikítás és hörgés között.

-         - Az egyik megölte a másikat és utána öngyilkos lett. – szerintem Elton most fedezte fel, hogy ő is bármikor meghaéhat. Pedig ezt már rég kellett volna tudnia. Én már tudtam.

5. fejezet

Egyszer csak egy nagyon nagy csarnokban taálom magam, minden fehér. A csarnok közepén egy hosszú márványasztal húzódik el, megterítve legalább ezer embernek. Ahogy jobban körülnézek, megpillantok egy kis szürke foltot az asztal végénél. Elindulok arrafelé, de tudom, hogy nagyon messze van, futni pedig nem tudok. Félek attól a valamitől, ami ott vár rám, bár nem kellene. Legalább egy óra, mire az asztal végéhez érek, ahol egy szőke, bongyor hajú kislány ücsörög, és zabkenyeret majszol. A zabkenyeret a nyomornegyedben állítjuk elő, a legolcsóbb termék, ezért nagyjából ezen élünk. Amint az asztalvégéhez érek, megkerülöm lekerekített végét, hogy szemben álljk a kislánnyal. Ismerős arca van. Szopja az egyik ujját, míg a másik kezével letör egy darabot a zabkenyérből. Nem sikerül neki elsőre, de tovább próbálkozik. Felismerem a lányt. Szeplőkkel borított arca van, akárcsak annak a gyereknek, akit lelőttek a légsiklóban. El akarok futni előle, de nem tudok. A lábaim a földbe gyökereztek, és hiába kiáltok segítségért, senki nem segít. Egyes egyedül vagyok az egész teremben, ami akkora, hogyha kiáltanék, viszhangot keltene. Egyszer csak összerogyok, és a fejem nagyot koccan a hideg, fehér csempével kiraott talajon. Végigsimítok a gerincemen az egyik kezemmel, de egyszer csak megakad valami hosszú, vékony dologban. Amint kihúzom a két csigolya közül, már tudom mi az. Egy kábító lövedék, ugyanolyan tollal a végén, mint amilyet Davy ballagásán kaptam. A hátam mögött ismerős kacaj csendül fel. Tudom, ki az, de nem fordulok el. Mindjárt elájulok, mert a méreg szétterjed a testemben. Tudom…

Hevesen dobog a szívem, mikor kinyitom a szemem. Már megint álmodtam. Mióta itt vagyunk, mindig álmodok. Az éjszakáim nyugtalanok, és sokszor felriadok.

Felhúzom a nehézkes takarót az orromig, úgy, hogy érzem az illatát. Friss és üde mosópor szaga van. A nyomornegyedben nem ilyen mosóport használunk. Minden hónapban érkezik négy teherautó, megtöltve friss vízzel, zabkenyérrel, liszttel, cukorral, és háború ideján fegyverrel.

Nagymama mesélte, hogy amikor kitört a háború, az akkori elnök, Tease Irry, fontosnak érezte, hogy a nyomornegyed is kapjon elegendő fegyvert és élelmet. Tease szerette a nyomornegyedet, s nem egyszer próbálta hozzákapcsolni az ország többi részéhez. Szeretete azért volt ilyen erős, mert ő is innen jött, azonban egyszer az elnöki látogatáson megpillantott egy lányt, aki jómódú családból származott, és ez lett a vége. A háború azért tört ki, mert Tease hozzá akarta csatolni a nyomornegyedet a jólét földjéhez, azonban a gazdagok nem akarták ezt, mert akkor közülük is vittek volna el embereket a Másra. Amikor már majdnem megnyertük a háborút a szomszédos bolygóról küldött seregekkel, az egyik éjszaka egy merénylő lelőtte az elnököt. Ettől kezdve az idegen hadak azonnal visszavonultak a saját bolygólyukra, és a gazdagok könnyűszerrel megnyerték a viaskodást. Kiemeltek egy elnököt közülük, Walder Steelet, aki azóta uralkodik.

Az összes nap ugyanúgy telik itt. Reggel felkeltenek minket, friss levegőt fújnak be a szobákba egy nagy csövön, mivel ablak nincs. Elkísérnek minket a gazdag reggelire, visszajövünk a szobákba. Ilyenkor tisztálkodunk. Ebédelünk, utána pedig bezárnak minket a hálótermünkbe, és vacsoráig nem engednek ki. Vacsorázunk, és rögtön utána aludni küldenek minket.

Eltonnal és anyával alig találkozok, csak étkezésekkor tudunk beszélni, de időm nagy részét hisztizéssel töltöm, ami beválni látszik. Eddig csak egyszer szolgálta ki anyát Davy, mert be kell valljam, elég bénán alakítottam előző este. Nem tudom, Waldernak feltűnik-e a mindennapos cirkuszom, mert egy kicsit kezd erőltetett lenni.

Jó a rosszban, hogy megismerhettem három lányt, a szobatársaimat. Mivel elég sok időt kell együtt töltenünk, így egyre többet tudunk egymásról. A fölöttem lévő ágyon alszik Marseille, vele jövök ki a legjobban. Igazán kedves és megértő, azonban nem a legokosabb. Néha azt hiszem, csak azért bólogat, mert nem érti, mit mondunk. Gyönyörű, derékig érő hullámos, vörös haja van. Nagyon ritka a vörös haj a nyomornegyedben.

Velem szemben Meredith szuszog. Meredith Marseille ikertestvére, és tulajdonképpen ugyanúgy néz ki, csak neki sokkal szeplősebb az arca. Két évvel idősebbek nálam, és szinte senkijük sem él, ami nem ritka nálunk. Egyedül anyjuk neveli őket, apjuk és bátyjuk ugyanabban a balesetben halt meg, mint amelyikben apa megsebesült. Meredith mindentől fél, mindig remeg a keze, és csak nagyon ritkán szólal meg. Mindig mindent pontosan az utasítás szerint csinál, és még vécére is minden nap ugyanabban az időpontban megy el, ami Marseille agyára megy.

A másik lány Zoe, aki Meredith fölött alszik. Zoenak szétálló, sárga fogai vannak, és olyan, mint egy hörcsög. Pufók arca van, de ő maga csontsovány, mint a legtöbben a nyomornegyedből.  Zoe sokszor be szokott kapcsolódni a köztem és Marseille között lezajló beszélgetésekbe. Értelmes hozzászólása még nem volt, de nem baj, mert mi így szeretjük.

Bevallom, nagyon hiányzik Elton is, és anya is. Elton hiánya olyan, mintha minden nap háromszor megpillanthatnál és megszagolhatnál egy frissen sült fehér kenyeret, de sosem kóstolhatod meg. Hiányzik, hogy mindig tudja, mire gondolok, hiányoznak az ölelései, hiányznak a szeplői, hiányzik, hogy mindenből viccet csinál, és úgy általában, hiányzik Elton.

-         - Zoe! – hallom Meredith suttogását. Nem kap választ, Zoe egyenletes lélegzetvételéből arra következtetek, hogy nem is fog. Még néhányszor megpróbálkozik szóval felkelteni, aztán megunja, és felmászik mezítlábasan a vaslétrán Zoe ágyához.

-        - He? – hallom a takaró alól Zoe vékonyka hangját.

-         - Segíts kimászni.

-         - Hol? – rökönyödik meg, majd a vas csikorgásából ítélve felül.

-        -  Nem hol, hogyan. Én nem innen akarok kimászni. Én az életből akarok kiszabadulni. - - - Érted? Mindig csak nyomorgunk, sosincs pénzünk. Mindenki halott, anyánk meg úgy is mindig részeg, fel sem fog neki tűnni, hogy nem vagyunk meg. Az sem tűnt fel neki hogy elmentünk az Utolsók ballagására.

-         - Jézusom. Ne tedd ezt, könyörgök!-kérleli Zoe Meredithet sírós hangon.

- Nem én. Te. Nézd, elloptam egy kést a vacsoráról. Kérlek legyél pontos. – Zoe ledobja az ágy tetejéről a kést, és sírva fakad. Mere tényleg nagyon buta lehet, ha azt hitte, bárki is megtenné ezt neki. Nem akarom tudni, mi fog történni, vissza akarok aludni. A szívem olyan hevesen ver, hgy majd’ kiugrik a helyéről. Beletelik pár másodpercbe, mire teljesen lenyugtatom magam, és félálomba merülök. Nem akarom tudni, mi fog történni, de már tudom. 

4. fejezet

Sziasztok! Csak annyit szeretnék mondani, hogy elnézést kérek, amiért az "update"-emet rögtön először meg is szegtem, de sajnos közbejött valami, de most itt van az új rész! Jó olvasást! :) 

*

Régen nem ettem ilyen sokat. Tulajdonképpen soha nem ettem ilyen sokat.

Amikor beléptünk az épületbe, ugyanolyan fehér ragyogás fogadott, mint a légsiklóban. Úgy látszik, a mási emberek szeretik a fehéret. Tisztaságot, szűziességet, és megújulást áraszt. Nem csodálom, hogy szeretik. Nagymama történetei alapján az ország gazdag részében is minden fehér és márvány színben pompázik, a mi kis nyomornegyedük pedig csupa szürke, kosz és sötétség. Sötétség van mindenhol. Az emberek szemében, a fejükben, a kezük is sötét a sok munkától, kivéve az orvosoknak. Az orvosok keze vörös.

Tulajdonképpen, ha minden szürke épületet, szürke ruhát, és szürke, poros utcát lecserélnénk márvány színűre, nem is nézne ki olyan rosszul a nyomornegyed.

A terem, amibe értünk az ajtó után, egyetlen, hosszú szoba volt, egy hosszú asztallal, élre vasalt hófehér terítővel, és körülbelül száz személyre terítve, ahányan elindultunk. Most már csak a fele van meg, és rendkívül szerencsésnek érezhetem magam, hogy anyát és Eltont is magam mellett tudhatom.

Az összes Utolsó eltűnt, nem tudjuk, hol vannak, mi történt velük, és anya nem szólalt meg már vagy egy napja. Még sosem láttam ennyire befordulva, apa balesetén kívül.

A Sötét Napnak hívják nálunk. Abban a balesetben, amikor az apám elvesztette a bal lábát és agykárosodást szevedett, leégett a gyár fele. Ez csak egyet jelenthetett ránk nézve: újabb éhezés. Ha leégett, fel kell újítani, ami pénzbe kerül, ergó újabb adókat fognak ránk kivetni.

Rengeteg gyermek veszítette el az apját, és rengeteg feleség vált egy pillanat alatt özveggyé. Én még a legszerencsésebbek közé tartozom, bár ai apával történt, rosszabb a halálnál. Nem tudja, mi történik körülötte, senkit nem ismer fel, és csak ünnep-és vasárnapokon szólal meg, és akkor is csak az anyukája nevét motyogja. Nagyon hiányzik neki, de még a születésem előtt meghalt egy évvel. Néha úgy érzem, hogy nem is akartak második gyereket, csak apának akkora törés volt ez az életében, hogy szüksége volt valamire, amibe kapaszkodhat, valami életreszóló boldogság, és mivel még fiatalok voltak, kézenfekvő a gyerek. Így született meg Emilia Monostry, ma pontosan tizennégy és fél éve.

-        -  Hölgyem? – kérdezi mögöttem egy rendkívül ismerős hang. A fehér kesztyűs keze az üres tányérom után nyúl, amin egy pillanattal ezelőtt még triplacsokolásdés epermousse szemezett velem. Nem nézek fel az ölemből bánatomban. Velem szemben ül egy lány, mellettem szokott ülni az iskolában, mert senki más nem hajlandó. A nővére áll mögötte, pincér öltözetben, s mikor a szemébe nézek, nem látok benne semmit. Tudom, hogy ő is most végzett, és ő is eltűnt a légsiklóban.

A húga szemébe nézek. Látom, ahogy egy könnycsepp legördül a szeme sarkából, egészen a szájáig, ahol megáll. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, ki áll mögöttem. Tudom, hogy nem véletlenül osztották be hozzám Davyt, és hozzá pedig a nővérét. Mellettem anya az asztalra borulva sírni kezd, ami be kell valljam, elég rossz taktika. Legközelebb hozzá fogják küldeni nem hozzám. Rajta látják a gyengeség szikráit, ezért rajtam nem szabad.

-         - Köszönöm. – mondom monoton hangon, mire Davy elegánsan felveszi a maszatos tányéromat, és elmegy vele.

Most kicsit önzőnek érzem magam, mert tudom, hogy a legközelebbi étkezésnél anyát fogja kiszolgálni a fia, nem pedig engem a bátyám, és én nem akarom ezt anyának. Könnyeket erőltetek ki magamból, és bevallom nem nehéz. Hisztérikusan csapkodni és sírni kezdek, minél jobban felhívra magamra a figyelmet, ami úgy látom sikerült is, mert még anya is felemelte a fejét, és elkezdte simogatni a hátamat. Ezen túl minden reggel, délben és este el kell játszanom ezt a borzalmat.

Ránézek Eltonra, aki csak összeráncolt szemöldökkel bámul rám. Ő tudja, hogy ilyen hisztit sosem csapnék, még ha a bátyámat vesztem el sem.

Miután mindenki telezabálta magát - mert igen, mi, akik a nyormornegedből érkeztünk, igenis zabálunk, ha étel kerül elénk- a pincérek kettes sorba rendeznek minket, én egy idegen fiút kapok. Lógnak rajta a rongyok, és még azokon keresztül is látom kiugró csípőcsontját. Olyan, mint a denevér szárnya. Egy kis csont, s azon kifeszítve egy kis bőr. Sokkal magasabb nálam, pedig én sem vagyok alacsony. Arca karakteres, könnyen megjyegyezhető, bőre csillpg a zsírtól, és a homloka rendesen meg van pakolva pattanással. A barna, kócós haja csakugyan zsíros, és látszik rajta, hogy nagyon régen volt levágva, ugyanis a vállát súrolja. Nálunk egyik férfi sem hord hosszú hajat.

A pincérek végigvezetnek minket egy hosszú, fehér, ablak nélküli folyosón, ahonnan szobák nyílnak. Beterelnek minket négyesével egy-egy szobába, külön fiúk és lányok.

Természetesen három idegen lánnyal kerülök össze. A szobában nincs más, csak két fehér emeletes ágy, és négy fehér fal. Úgy érzem, jó éjszakánk lesz.

Update

Sziasztok!
Tudom, hogy ez most nem egy újabb fejezet, de nyugi, nem foglak sokáig fenttartani titeket! :) 
Annyi lenne az egész bejelentenivalóm, hogy mostantól rendszerese(bb)n időben fogom felrakni az újabb részeket. Úgyhogy készítsétek a szemgolyóitokat MINDEN PÉNTEK ESTE NYOLC (HÚSZ) ÓRAKOR. 
Mondtam, hogy nem lesz sok. ;)
Találkozunk pénteken! :)

3. fejezet

Legalább három napja utazunk. A Föld légkörét már régen elhagytuk, és száguldunk a Más felé. Pocsék ételt kapunk, naponta kétszer. Legtöbbször víz egy kis ételporral összekeverve. Így étel is, és víz is jut a szervezetünkbe. A szobából nem mozdulhatunk ki, csak vécére, és oda is csak meghatározott időpontokban, azonban a folyosón belül bárhova mehetünk.

Anya egyre idegesebb, nem tudjuk, hol van Davy, és három napja nem fürödtem. Fogalmunk sincs, hány óra van, és mi fog velünk történni. Remélem, azért nagymama jól van.

Eltonnak még rosszabb, mert neki nincs ki miatt aggódnia.

Földrengésszerű rengéssel magáll a légsikló. Zúgó zajt hallok, majd a fejem fölé benyúló csomagtartónak szánt tetőből kiugrik egy-egy gázmaszk mindenkinek. Többen bizonytalanul körülnéznek, de én gondolkodás nélkül felveszem, ahogy Elton és anya is. Néhány ember dühösen eldobja magától, mert „ő mindent kibír, ugyanis ma nyolcvan éves”. Kinyílik az ajtó, amin általában a katonák közlekednek, de a hirtelen fénytől elvakulok. A madzagok, amik a maszkokat tartották elszakadnak, és a már halott emberek ölébe hullanak. Ezek szerint a Máson mérgező gáz keveredik a levegőbe. Ezt nem tanították meg nekünk az iskolában. Vajon miért?

Fekete műanyag pácélzatú katonák állnak az ajtóban.

-         - Megérkeztünk a Másra. Mr. Steele különleges sorsot szánt Önöknek. Kövessenek minket, különben úgy járnak, mint azok ott. – mutat a hullákra, akik fehér bőrrel és lila ajkakkal ülnek a fehér székekben. – A maszkokat levenni tilos. – jelentki ki, majd megfordul, és elkezd menetelni. Jobbomon anya, balomon Elton áll, és néz rám tanácstalanul. Hátra nézek, és látom, hogy mögöttünk három katona zárja a sort. Ők miért nem viselnek maszkot? Nekik miért nem mérgező a levegő? Hova megyünk? Mi fog történni velünk? Hol van Davy és az összes többi Utolsó?

Kérdések, amik csak úgy zakatolnak a fejünkben. Nincs más választásunk, menni utánuk. Elkezdünk menetelni, lépéseink, mint megannyi pata zaja. Egy kislány és anyja kiállnak a sorból, és szembefordulnak a katonákkal a tömeg végén. Hát nem tanulta meg? Szegény kislányt sajnálom, akit magával ránt az anyja butasága a sírba.

-         Egyet sem lépek tovább, amíg meg nem tudom, mi zajlik itt!- üvölti dühösen a katona arcába a nő. Egyszerű kék otthonka van rajta. A kislány nem lehet több hét évnél, és szőke, göndör haja van. Hátulról látom, hogy szopja az ujját a gázmaszk egyik résén keresztül.

A katona felemeli a pisztolyát. Becsukom a szememet. Nem akarom látni. Egy durranást hallok, majd a kislány kétségbeesett sikolyát, ami sírássá alakul át. Még egy lövés. A kislány elhallgat. Könnyek gördülnek le az arcomon, végig a nyakamon. Előre fordulok, és kinyitom a szemem. Rémületet látok az emberek arcán, senki sem akarja elhinni, ami történt. Elton magához húz, és szorosan megölel. El tudom képzelni anya arcát.

-        -  Tovább!- üvölti az egyenruhás, aki lelőtte a kislányt és anyját. Legalább nem szenvedtek sokáig. Lövöldözzenek csak, a végén majd nem lesz senkin, akin el tudnák végezni a mocskos kis kísérleteiket!

Elkezdünk lépkedni, ócska cipők csoszogása hallatszik. Amint leérünk a légsiklóból, kitisztul előttem a kép. Az ég szürke és felhős. Magas szöges kerítés húzódik végig az úton, ahol végig fogunk haladni, egészen egy fehér, csillogó épületig. Két oszlopba kell sorolnunk, hogy elférjünk a drótok között.

A kerítésen túl ezer meg ezer fekete katona áll jobbról-balról. Semmi mást nem látok. Mindegyik ugyanazt a fekete maszkot és öltözetet viseli. Még a karjukat is ugyanúgy tartják, a pisztolyon az egyiket, a másik pedig élettelenül lóg maguk mellett. A talaj teljesen sima, csúszós szürke anyagból készült. Minden olyan tökéletes ezen a bolygón. Nem merek megszólalni, de legszívesebben megkérdezném Eltontól, hogy hova megyünk. Tudom, hogy nem tudja, de olyan régen beszéltem már, és a számnak kezd állott tej íze lenni. Most veszem észre, hogy kopog a szemem az éhségtől. Remélem, adnak valami normálisat enni abban az épületben, bár erősen kétlem.

Csak egyvalaki tért haza a Másról. Három utcával mellettünk lakott, és az egész családját elhurcolták. Két év múlva aztán légsikló érkezett. Azt hittük, megint el akarnak vinni valakit, de csak ő szállt le a gépről. Egy katona sem, egy őr sem, senki, csak ő. Ugyanabban a ruhában volt, azonban nem volt mocskos, hanem patyolattiszta. A haja csillogott, és frissen omlott vállára. Nem volt elhízva, de jelentősen több súly volt rajta, mint rajtunk.

Senki sem volt, aki üdvözölhetné, csak a nagynénje, aki sírva borult a lábához, azonban ő meg sem ismerte. Azóta soha nem szólalt meg, még az iskolában sem, ha felszólították. Egy valamit hajtogatott, és az az anyja neve volt. El tudom képzelni, mit tettek vele.

Egyszer aztán egy diák találta meg a hulláját egy hétemeletes alatt. A testében különböző fémeket is találtak. Az orvosok, akik hozzáértek ezekhez a fémekhez, egy napon belül meghaltak. Senki sem tudja, hogy hogyan maradhatott életben.

Amikor odaérünk az épület ajtajához, felnézek a furcsa alakú építményre, és innen lentről még hatalmasabbnak találom. Az ajtó csakúgy, mint a légsiklóban, kinyílt a katonák előtt, és amit a fejek tömege között láttam, az elképesztett.

2. fejezet

Minden lelassul. Elton nem vérzik. Körülnézek. Anya még fel sem fogta, mi történt. Szerintem én sem. Davy rázza a vállamat. Meg sem mozdulok. Nem sírok. Nem pislogok. Letérdelek mellé, és a hátára fordítom, hogy jól lássam a sebet.

Nem golyót küldtek bele, ezért nem vérzik. A lövedék hosszú, hegyes vége belefúródik Elton hasába. A tetején színes tollak vannak, majdnem eltakarva az átlátszó tégelyt, amiből már kiürült a folyadék. Nyilván nem méreg volt benne, mert akkor golyót röpítenek Elton fejébe. Nyaka után kutakodok, kitapintom a pulzusát. Dobb, dobb. Ver a szíve. Nem halt meg.

Szememmel anyát keresem, de nem találom. Az emberek többsége már nincs magnál,és a földön fekszik kábán.

-         - Davy, hol van anya? – fordulok bátyám felé. Nyitja a száját, hogy válaszoljon, de eltalálja egy lövedék, és rám esik. Letolom magamról, és akkor meglátom anya testét mögötte. Egyedül maradtam.

Felnézek a színpadra. Anna Stoo őrülten magyaráz valamit az egyik katonának, aki még arra sem méltatja őt, hogy levegye a maszkját. Ehelyett elővesz eg pisztolyt az övéből, és szorosan Ms. Stoo hasához szorítja. Ez a fegyver nem úgy néz ki, mintha csak kábítószer lenne benne. Anna hirtelen abbahagyja a beszédet. A katona a ravaszra helyezi az ujját, de ekkor a hátamba fúródik valami. Elengedem Elton nyakát, és próbálok nem rádőlni.

Hasogat a fejem. Halk beszédet hallok magam körül, de egyet sem ismerek fel. Kinyitom a szemem, de egy darabig nem látok, mert olyan fehér minden. Egy székhez vagyok kötözve, valószínűleg egy légsiklóban, ugyanis zúgást hallok. Ekkora légsiklót még sosem láttam, legalább tíz méter hosszú, és két oldalára székeket erősítettek. Mellettem még kábultan anyát látom, balomon pedig Eltont, aki ébredezik, csakúgy, mint én. Szemben velem egy szakállas férfi kopasz feje tetejét látom. Még alszik. A padló, a székek, a falak, a tető, minden fehér, csak az övek feketék, amivel odarögzítettek minket a székekhez, hogy ne bukjunk ki ájultan. Néhány ember sustorogva beszélget a mellette ülővel. Sehol sem látom Davyt.

-        -  Emilia? – hallom Elton hangját.

-        -  Hm? – válaszolok, anélkül, hogy kinyitnám a számat.

-         - Szerinted? – kérdez vissza szarkasztikusan.

-         - Nem tudom. – mondom. Nem kérdezte meg, hogy hova megyünk, miért vagyunk itt, de én már válaszoltam. A szoba négy sarkában kamerákat veszek észre. Hát persze, hogy hagynának itt minket?

-        -  Honnan kellene tudnod? Itt senki nem tud semmit. Csak látni akartam, ébren vagy-e.

-        -  Ó. Oké. Ébren vagyok. – persze. Hogy is gondolhattam volna, hogy valami ésszerűtlen dolgot kérdez? Rossz Emilia, rossz.

-         Rájöttem. – forgatja a szemét, de látom, hogy legszívesebben mosolyogna.

Eltonnal nagyon rége ismerkedtünk meg, már amennyire régen lehet a kis tizennégy évemből. Myr a szomszédunk volt, és mióta az eszemet tudom (azaz mióta emlékezek), mindig a poros utcán játszottunk. Általában mezítláb voltunk, s csak valami rongy volt rajtunk. Aztán egyik nap odajött hozzánk egy fiúcska, aki csak egy évvel volt idősebb nálunk. Nagyon koszos volt, bűzlött, és sírt, de bekapcsolódott a játékba. Később kiderült, hogy árva, mivel a szüleit agyonverte valami alkoholista banda. Myr anyukája akkoriban veszítette el a babáját, így örökbe fogadták őt.

Olyanok voltunk, mint a három muskétás. Mindig együtt voltunk. Igaz, Elton egy évvel előbb elment iskolába, de hamar csatlakoztunk hozzá. Szegényem lányok között nevelkedett, így semmi férfias dolgot nem nagyon tud felmutatni, amit végbevitt volna életében.

Amikor Myr családját elhurcolták, azt hitték, Elton csak egy vendég náluk, mivel a Pansyno családnak világosbarna haja van, neki pedig éjfekete. Az egésznek tanúja volt, de nem tudta megakadályozni. Azóta egyedül él abban a lakásban.

Ebben a világban mindenkit megnyomorítottak.

Vajon nagymama aggódik?

Nyilván azért hurcoltak el minket, hogy kísérletezzenek rajtunk. Itt egyedül az öregek és a nyomorékok vannak biztonságban. Ahogy fejlődik a világ, annál több betegség terjed el a sok káros anyagtól, ezért az orvosok különböző orvosságokat fejlesztenek ki.

Én az ország szegénynegyedében élek, Walder Steele pedig úgy vallja, hogy mi nem érünk semmit, mert nem fejlesztjük a világunkat, azért innen viszik el az embereket, hogy felhasználják őket.

Az ország többi részében fényűzés van, csillogás és gazdagság. Az emberek palotákban élnek, és néhányuk még szolgát is tart. Az utak nem földből, hanem betonból vannak, és kerék nélküli kocsikkal siklanak afölött. Nagymama egykor hozzájuk tartozott, de aztán összeházasodott egy szolgálóval, így a családja száműzte őket a szegénynegyedbe szégyenükben.

Az álmomban azonban kislány volt, és itt élt. A szüleit senki nem ölte meg, és nyilván félálomban gondoltam, hogy ez igaz.

Mellettem anya felemeli a fejét, és rám néz.

-         - Emilia, hol van a bátyád?

-         - Nem tudom, anya. – anya kétségbeesetten próbálja magát kiszabadítani az övek fogságából, amikor egy eddig számomra láthatatlan ajtó halkan kinyílik, és fekete öltözetes katonák lépnek be a szobába. Végigsétálnak a folyosón, az összes éber ember követi őket a tekintetével, majd távoznak a másik oldalon.

A terem hirtelen elsötétül, és egy film kezdődik el az ajtóra kivetítve. Az iskola előtti tér, ahogy leszáll a légsikló. Látom, hogy mindenkit kilőnek, Eltonnal kezdve. Látom, ahogy ott guggolok mellette. Összeesik anya, Davy, majd én is, egyidőben Anna Stoo halálával. Anna hátrazuhan, szeme üresen mered az ég felé. A katona, aki lelőtte, belerúg egyet, hogy legördül a színpadról.

Walder Steele peckesen lesétál a légsikló hídján, fekete öltönyén egy szösz sincs.

-         - Az összeset! Mindet bepakolni, és kiküldeni a Másra őket! Egyiknek se essen baja, értettétek? – üvölti, úgy hogy vörös lesz a feje.

A kép elhalványul, a világítás visszatér.