Prológus

Annyi minden van, amit még nem fedeztünk fel. Az emberiség csak fejlődni tud. Akkor meg miért hanyatlik? Lehet, hogy egyszerre fejlődik és hanyatlik?

Nagymama azt mondta, volt olyan idő, amikor még csak emberek lakták a Földet. Csodálatos lehetett. Az emberek olyan összetettek és bonyolultak.

Mi nem. Mi halál egyszerűek vagyunk. Szinte robotok. Minden reggel hétkor szól az órám. Felkelek, és felhúzom az szürke rakott szoknyámat, és a szürke, élre vasalt ingemet. Még az árnyalatuk is ugyanaz. Az iskolában semmi egyedi, vagy különleges nem engedélyezett. De még ha engednék is, senkinek nem jutna eszébe ilyesmi. Csak nekem.

Nagymama szerint én vagyok a Föld utolsó reménye. Imádnám, ha én lennék A hős. Nem csak egy hős, hanem A hős. De még csak tizennégy éves vagyok. És semmit sem tudok.

Állítólag csodás napnak indult. Az embereknek pirospozsgás arcuk volt a reggel csípős szellőjétől, ahogy munkába mentek. Nem csak robotszerelő és orvos volt, hanem sok más is. Volt varrónő. Boltos. Tűzoltó. Rendőr. Fantasztikus világ volt. Mindenki boldognak érezte magát és felelőtlennek. Még nagymama is csak kislány volt. Tejszőke haja volt, és mindig két fonatban hordta. Zöld szemei csak úgy csillogtak a felkelő nap első sugaraiban. Minden fiú őt szerette az iskolában. Amikor vége volt a tanításnak, ő és nagypi kimentek a játszótérre. Abból a játszótérből már csak egy hinta maradt. Még megcsikordulni sem hagyják szegényt, mert tilos ráülni. Ha ráülne valaki, azzal bacikat juttatna egy több, mint ötven éves tárgyra, és ez szabálytalan.

A mi világunk szabályos. Mindenki azt csinálja, amilyen utasítást reggel kiadnak neki. Ha azt mondják, légy öngyilkos, az lesz. Mert megszennyezték az emberek agyát.

Amikor nagymama hazaért, megevett egy gyönyörű, piros almát. Nyár volt, és a nap felmelegítette az emberek szívét. Aztán egyszer csak sikoly. Velőig hatoló sikoly. Betölti az egész világot. Elmegy a Marsra. Mindeni hallja. Nagymama anyukája. Nagymama apró meztelen lábait kapkodva a koszos ablakhoz rohant. Olyan koszos volt, hogy nem látott ki rajta. Ijedtében még az új ruhájának a rojtját is képes volt bepiszkolni, hogy letörölje a szennyeződést az üvegről. Katonák volta. Csak hárman. Fekete, csillogó műanyag páncéljuk volt. Elena, nagymama anyukája holtan feküdt a porban.

-        - Apa! – sikoltott fel Eva. Nem hitt a szemének. Vége. Nincs több mese. Nincs többé ember, akit „anyának” lehet szólítani. Miért? Miért kell most halottnak lennie? Csak a vizes ruhákat rakta ki száradni. Nem jött Eva apja. Hol lehet? Nagymama átrohant a nappalin keresztül a konyhába, de nem volt ott. Senki sem volt a házban rajta, és egy kövér utcai kandúrt kivéve. Visszaszaladt az ablakhoz, és kinézett a tiszta folton. A katonák eltűntek. Hova lettek? Miért halt meg Elena?

-        - Apa…- suttogta párát lehelve az ablaküvegre. Ott feküdt Elena mellett. Jönnek. Hallotta. Mi történik?

Zihálok. Csak álom volt, de minden szava igaz. Hét óra. Lecsapom az órát. A kikészített szoknya és ing már ott vár az asztalom tetején. A bátyám még nem ébredt fel. Az ágya vége összeér az enyém végével. Mezítlábas lába kilóg a takaró alól. Odaosonok az ágyam végéhez, és ujjaim végével megcsikizem a talpát.

-        - Ne már, Emilia. – horkan fel. Utál minden dolgot, amiben benne van a szórakozás, vicc, vagy csínytevés szó, csak úgy mint a szüleink. Én inkább nagymamára ütöttem. Bennem még megvannak az emberekre jellemző tulajdonságok.

Én vagyok.  Az utolsó.