2. fejezet

Minden lelassul. Elton nem vérzik. Körülnézek. Anya még fel sem fogta, mi történt. Szerintem én sem. Davy rázza a vállamat. Meg sem mozdulok. Nem sírok. Nem pislogok. Letérdelek mellé, és a hátára fordítom, hogy jól lássam a sebet.

Nem golyót küldtek bele, ezért nem vérzik. A lövedék hosszú, hegyes vége belefúródik Elton hasába. A tetején színes tollak vannak, majdnem eltakarva az átlátszó tégelyt, amiből már kiürült a folyadék. Nyilván nem méreg volt benne, mert akkor golyót röpítenek Elton fejébe. Nyaka után kutakodok, kitapintom a pulzusát. Dobb, dobb. Ver a szíve. Nem halt meg.

Szememmel anyát keresem, de nem találom. Az emberek többsége már nincs magnál,és a földön fekszik kábán.

-         - Davy, hol van anya? – fordulok bátyám felé. Nyitja a száját, hogy válaszoljon, de eltalálja egy lövedék, és rám esik. Letolom magamról, és akkor meglátom anya testét mögötte. Egyedül maradtam.

Felnézek a színpadra. Anna Stoo őrülten magyaráz valamit az egyik katonának, aki még arra sem méltatja őt, hogy levegye a maszkját. Ehelyett elővesz eg pisztolyt az övéből, és szorosan Ms. Stoo hasához szorítja. Ez a fegyver nem úgy néz ki, mintha csak kábítószer lenne benne. Anna hirtelen abbahagyja a beszédet. A katona a ravaszra helyezi az ujját, de ekkor a hátamba fúródik valami. Elengedem Elton nyakát, és próbálok nem rádőlni.

Hasogat a fejem. Halk beszédet hallok magam körül, de egyet sem ismerek fel. Kinyitom a szemem, de egy darabig nem látok, mert olyan fehér minden. Egy székhez vagyok kötözve, valószínűleg egy légsiklóban, ugyanis zúgást hallok. Ekkora légsiklót még sosem láttam, legalább tíz méter hosszú, és két oldalára székeket erősítettek. Mellettem még kábultan anyát látom, balomon pedig Eltont, aki ébredezik, csakúgy, mint én. Szemben velem egy szakállas férfi kopasz feje tetejét látom. Még alszik. A padló, a székek, a falak, a tető, minden fehér, csak az övek feketék, amivel odarögzítettek minket a székekhez, hogy ne bukjunk ki ájultan. Néhány ember sustorogva beszélget a mellette ülővel. Sehol sem látom Davyt.

-        -  Emilia? – hallom Elton hangját.

-        -  Hm? – válaszolok, anélkül, hogy kinyitnám a számat.

-         - Szerinted? – kérdez vissza szarkasztikusan.

-         - Nem tudom. – mondom. Nem kérdezte meg, hogy hova megyünk, miért vagyunk itt, de én már válaszoltam. A szoba négy sarkában kamerákat veszek észre. Hát persze, hogy hagynának itt minket?

-        -  Honnan kellene tudnod? Itt senki nem tud semmit. Csak látni akartam, ébren vagy-e.

-        -  Ó. Oké. Ébren vagyok. – persze. Hogy is gondolhattam volna, hogy valami ésszerűtlen dolgot kérdez? Rossz Emilia, rossz.

-         Rájöttem. – forgatja a szemét, de látom, hogy legszívesebben mosolyogna.

Eltonnal nagyon rége ismerkedtünk meg, már amennyire régen lehet a kis tizennégy évemből. Myr a szomszédunk volt, és mióta az eszemet tudom (azaz mióta emlékezek), mindig a poros utcán játszottunk. Általában mezítláb voltunk, s csak valami rongy volt rajtunk. Aztán egyik nap odajött hozzánk egy fiúcska, aki csak egy évvel volt idősebb nálunk. Nagyon koszos volt, bűzlött, és sírt, de bekapcsolódott a játékba. Később kiderült, hogy árva, mivel a szüleit agyonverte valami alkoholista banda. Myr anyukája akkoriban veszítette el a babáját, így örökbe fogadták őt.

Olyanok voltunk, mint a három muskétás. Mindig együtt voltunk. Igaz, Elton egy évvel előbb elment iskolába, de hamar csatlakoztunk hozzá. Szegényem lányok között nevelkedett, így semmi férfias dolgot nem nagyon tud felmutatni, amit végbevitt volna életében.

Amikor Myr családját elhurcolták, azt hitték, Elton csak egy vendég náluk, mivel a Pansyno családnak világosbarna haja van, neki pedig éjfekete. Az egésznek tanúja volt, de nem tudta megakadályozni. Azóta egyedül él abban a lakásban.

Ebben a világban mindenkit megnyomorítottak.

Vajon nagymama aggódik?

Nyilván azért hurcoltak el minket, hogy kísérletezzenek rajtunk. Itt egyedül az öregek és a nyomorékok vannak biztonságban. Ahogy fejlődik a világ, annál több betegség terjed el a sok káros anyagtól, ezért az orvosok különböző orvosságokat fejlesztenek ki.

Én az ország szegénynegyedében élek, Walder Steele pedig úgy vallja, hogy mi nem érünk semmit, mert nem fejlesztjük a világunkat, azért innen viszik el az embereket, hogy felhasználják őket.

Az ország többi részében fényűzés van, csillogás és gazdagság. Az emberek palotákban élnek, és néhányuk még szolgát is tart. Az utak nem földből, hanem betonból vannak, és kerék nélküli kocsikkal siklanak afölött. Nagymama egykor hozzájuk tartozott, de aztán összeházasodott egy szolgálóval, így a családja száműzte őket a szegénynegyedbe szégyenükben.

Az álmomban azonban kislány volt, és itt élt. A szüleit senki nem ölte meg, és nyilván félálomban gondoltam, hogy ez igaz.

Mellettem anya felemeli a fejét, és rám néz.

-         - Emilia, hol van a bátyád?

-         - Nem tudom, anya. – anya kétségbeesetten próbálja magát kiszabadítani az övek fogságából, amikor egy eddig számomra láthatatlan ajtó halkan kinyílik, és fekete öltözetes katonák lépnek be a szobába. Végigsétálnak a folyosón, az összes éber ember követi őket a tekintetével, majd távoznak a másik oldalon.

A terem hirtelen elsötétül, és egy film kezdődik el az ajtóra kivetítve. Az iskola előtti tér, ahogy leszáll a légsikló. Látom, hogy mindenkit kilőnek, Eltonnal kezdve. Látom, ahogy ott guggolok mellette. Összeesik anya, Davy, majd én is, egyidőben Anna Stoo halálával. Anna hátrazuhan, szeme üresen mered az ég felé. A katona, aki lelőtte, belerúg egyet, hogy legördül a színpadról.

Walder Steele peckesen lesétál a légsikló hídján, fekete öltönyén egy szösz sincs.

-         - Az összeset! Mindet bepakolni, és kiküldeni a Másra őket! Egyiknek se essen baja, értettétek? – üvölti, úgy hogy vörös lesz a feje.

A kép elhalványul, a világítás visszatér.