6. fejezet

Felébredtem, magamnál vagyok. Pár másodpercig élvezem a tudatlanság édes illúzióját, aztán minden beugrik. Emberek zajonganak körülöttem, és orvosi készítmények szgát érzem. Tudom, milyen a szaguk, mert anya orvos, és gyerekkoromban rengeteget voltam bent vele a kórházban. Kinyitom a szemem, ami éppen az egyik fehérköpenyes orvos hátsójára szegeződik. Marseille hörgő sírását hallom meg. Jaj ne. Istenem.

Amilyen gyorsan csak tudok, felpattanok az ágyamból. Testemet csak egy vékonyka térdig érő póló borítja, de nem érdekel. Félrelököm az orvost, és akkor meglátom. Két ember fekvő sziluettje, mindketten lepellel leterítve.  Ketten? Micsoda?

-        - Jézusom. Ki a másik? – fordulok Marseillehez, de úgy tűnik, ő meg sem hallja.

-      -   A holttestenek azonosítottuk. Zoe Elle, és Meredith McKenzie. – Zoe? Mi történhetett it?

-        - Mi történt?

-       -  Dulakodás jeleit véltük felfedezni, Zoe nem engedelmeskedett Meredithnek, aki erre leszúrta, majd magával is végzett. Ha tud valamit az ügyről, kérem most szólaljon fel.

-        -  Nem tudok. – hazudok. Mindent tudok, de nem akarom bevallani. Igazából nem ismertem ezeket a lányokat öt nappal ezelőttig. Nem kerültünk egymáshoz különéegesen közel, csak Marseillejel, így a haláluk nem rendít meg. Csak az rendít meg, hogy mindez az ágyamtól egy méterre történt.

Komótosan felöltözök, nem érdekel, hogy legalább hat ember engem bámul. Leballagok reggelizni két pincér kíséretében, egyik természetesen Davy, akinek az arca annyira unott, hogy már nem is kifejezhető szóval. Fogalmam sincs, mit tehetnek vele, hogy ilyen torzzá válik az arca.

A reggeli valami édes kenyér volt jammel. Anyáék már nem voltak ott, vagy még nem voltak ott, nem tudom. Mikor visszaindulok a szobámba, Elton jön velem szemben.

-         - Emilia! – kiált fel vidáman, amin nagyon meglepődök. Ritkán látom vidámnak az embereket errefelé.

-         - Szia! – intek felé.

-         - Te, nem is olyan rossz itt. Összebarátkoztam a fiúkkal. És te? – kérdi kívácsi szemekkel.

-         - Ó, hát én is, de aztán kettő meghalt.

-         - Mi? – ad ki hisztérikus hangot a sikítás és hörgés között.

-         - Az egyik megölte a másikat és utána öngyilkos lett. – szerintem Elton most fedezte fel, hogy ő is bármikor meghaéhat. Pedig ezt már rég kellett volna tudnia. Én már tudtam.

5. fejezet

Egyszer csak egy nagyon nagy csarnokban taálom magam, minden fehér. A csarnok közepén egy hosszú márványasztal húzódik el, megterítve legalább ezer embernek. Ahogy jobban körülnézek, megpillantok egy kis szürke foltot az asztal végénél. Elindulok arrafelé, de tudom, hogy nagyon messze van, futni pedig nem tudok. Félek attól a valamitől, ami ott vár rám, bár nem kellene. Legalább egy óra, mire az asztal végéhez érek, ahol egy szőke, bongyor hajú kislány ücsörög, és zabkenyeret majszol. A zabkenyeret a nyomornegyedben állítjuk elő, a legolcsóbb termék, ezért nagyjából ezen élünk. Amint az asztalvégéhez érek, megkerülöm lekerekített végét, hogy szemben álljk a kislánnyal. Ismerős arca van. Szopja az egyik ujját, míg a másik kezével letör egy darabot a zabkenyérből. Nem sikerül neki elsőre, de tovább próbálkozik. Felismerem a lányt. Szeplőkkel borított arca van, akárcsak annak a gyereknek, akit lelőttek a légsiklóban. El akarok futni előle, de nem tudok. A lábaim a földbe gyökereztek, és hiába kiáltok segítségért, senki nem segít. Egyes egyedül vagyok az egész teremben, ami akkora, hogyha kiáltanék, viszhangot keltene. Egyszer csak összerogyok, és a fejem nagyot koccan a hideg, fehér csempével kiraott talajon. Végigsimítok a gerincemen az egyik kezemmel, de egyszer csak megakad valami hosszú, vékony dologban. Amint kihúzom a két csigolya közül, már tudom mi az. Egy kábító lövedék, ugyanolyan tollal a végén, mint amilyet Davy ballagásán kaptam. A hátam mögött ismerős kacaj csendül fel. Tudom, ki az, de nem fordulok el. Mindjárt elájulok, mert a méreg szétterjed a testemben. Tudom…

Hevesen dobog a szívem, mikor kinyitom a szemem. Már megint álmodtam. Mióta itt vagyunk, mindig álmodok. Az éjszakáim nyugtalanok, és sokszor felriadok.

Felhúzom a nehézkes takarót az orromig, úgy, hogy érzem az illatát. Friss és üde mosópor szaga van. A nyomornegyedben nem ilyen mosóport használunk. Minden hónapban érkezik négy teherautó, megtöltve friss vízzel, zabkenyérrel, liszttel, cukorral, és háború ideján fegyverrel.

Nagymama mesélte, hogy amikor kitört a háború, az akkori elnök, Tease Irry, fontosnak érezte, hogy a nyomornegyed is kapjon elegendő fegyvert és élelmet. Tease szerette a nyomornegyedet, s nem egyszer próbálta hozzákapcsolni az ország többi részéhez. Szeretete azért volt ilyen erős, mert ő is innen jött, azonban egyszer az elnöki látogatáson megpillantott egy lányt, aki jómódú családból származott, és ez lett a vége. A háború azért tört ki, mert Tease hozzá akarta csatolni a nyomornegyedet a jólét földjéhez, azonban a gazdagok nem akarták ezt, mert akkor közülük is vittek volna el embereket a Másra. Amikor már majdnem megnyertük a háborút a szomszédos bolygóról küldött seregekkel, az egyik éjszaka egy merénylő lelőtte az elnököt. Ettől kezdve az idegen hadak azonnal visszavonultak a saját bolygólyukra, és a gazdagok könnyűszerrel megnyerték a viaskodást. Kiemeltek egy elnököt közülük, Walder Steelet, aki azóta uralkodik.

Az összes nap ugyanúgy telik itt. Reggel felkeltenek minket, friss levegőt fújnak be a szobákba egy nagy csövön, mivel ablak nincs. Elkísérnek minket a gazdag reggelire, visszajövünk a szobákba. Ilyenkor tisztálkodunk. Ebédelünk, utána pedig bezárnak minket a hálótermünkbe, és vacsoráig nem engednek ki. Vacsorázunk, és rögtön utána aludni küldenek minket.

Eltonnal és anyával alig találkozok, csak étkezésekkor tudunk beszélni, de időm nagy részét hisztizéssel töltöm, ami beválni látszik. Eddig csak egyszer szolgálta ki anyát Davy, mert be kell valljam, elég bénán alakítottam előző este. Nem tudom, Waldernak feltűnik-e a mindennapos cirkuszom, mert egy kicsit kezd erőltetett lenni.

Jó a rosszban, hogy megismerhettem három lányt, a szobatársaimat. Mivel elég sok időt kell együtt töltenünk, így egyre többet tudunk egymásról. A fölöttem lévő ágyon alszik Marseille, vele jövök ki a legjobban. Igazán kedves és megértő, azonban nem a legokosabb. Néha azt hiszem, csak azért bólogat, mert nem érti, mit mondunk. Gyönyörű, derékig érő hullámos, vörös haja van. Nagyon ritka a vörös haj a nyomornegyedben.

Velem szemben Meredith szuszog. Meredith Marseille ikertestvére, és tulajdonképpen ugyanúgy néz ki, csak neki sokkal szeplősebb az arca. Két évvel idősebbek nálam, és szinte senkijük sem él, ami nem ritka nálunk. Egyedül anyjuk neveli őket, apjuk és bátyjuk ugyanabban a balesetben halt meg, mint amelyikben apa megsebesült. Meredith mindentől fél, mindig remeg a keze, és csak nagyon ritkán szólal meg. Mindig mindent pontosan az utasítás szerint csinál, és még vécére is minden nap ugyanabban az időpontban megy el, ami Marseille agyára megy.

A másik lány Zoe, aki Meredith fölött alszik. Zoenak szétálló, sárga fogai vannak, és olyan, mint egy hörcsög. Pufók arca van, de ő maga csontsovány, mint a legtöbben a nyomornegyedből.  Zoe sokszor be szokott kapcsolódni a köztem és Marseille között lezajló beszélgetésekbe. Értelmes hozzászólása még nem volt, de nem baj, mert mi így szeretjük.

Bevallom, nagyon hiányzik Elton is, és anya is. Elton hiánya olyan, mintha minden nap háromszor megpillanthatnál és megszagolhatnál egy frissen sült fehér kenyeret, de sosem kóstolhatod meg. Hiányzik, hogy mindig tudja, mire gondolok, hiányoznak az ölelései, hiányznak a szeplői, hiányzik, hogy mindenből viccet csinál, és úgy általában, hiányzik Elton.

-         - Zoe! – hallom Meredith suttogását. Nem kap választ, Zoe egyenletes lélegzetvételéből arra következtetek, hogy nem is fog. Még néhányszor megpróbálkozik szóval felkelteni, aztán megunja, és felmászik mezítlábasan a vaslétrán Zoe ágyához.

-        - He? – hallom a takaró alól Zoe vékonyka hangját.

-         - Segíts kimászni.

-         - Hol? – rökönyödik meg, majd a vas csikorgásából ítélve felül.

-        -  Nem hol, hogyan. Én nem innen akarok kimászni. Én az életből akarok kiszabadulni. - - - Érted? Mindig csak nyomorgunk, sosincs pénzünk. Mindenki halott, anyánk meg úgy is mindig részeg, fel sem fog neki tűnni, hogy nem vagyunk meg. Az sem tűnt fel neki hogy elmentünk az Utolsók ballagására.

-         - Jézusom. Ne tedd ezt, könyörgök!-kérleli Zoe Meredithet sírós hangon.

- Nem én. Te. Nézd, elloptam egy kést a vacsoráról. Kérlek legyél pontos. – Zoe ledobja az ágy tetejéről a kést, és sírva fakad. Mere tényleg nagyon buta lehet, ha azt hitte, bárki is megtenné ezt neki. Nem akarom tudni, mi fog történni, vissza akarok aludni. A szívem olyan hevesen ver, hgy majd’ kiugrik a helyéről. Beletelik pár másodpercbe, mire teljesen lenyugtatom magam, és félálomba merülök. Nem akarom tudni, mi fog történni, de már tudom. 

4. fejezet

Sziasztok! Csak annyit szeretnék mondani, hogy elnézést kérek, amiért az "update"-emet rögtön először meg is szegtem, de sajnos közbejött valami, de most itt van az új rész! Jó olvasást! :) 

*

Régen nem ettem ilyen sokat. Tulajdonképpen soha nem ettem ilyen sokat.

Amikor beléptünk az épületbe, ugyanolyan fehér ragyogás fogadott, mint a légsiklóban. Úgy látszik, a mási emberek szeretik a fehéret. Tisztaságot, szűziességet, és megújulást áraszt. Nem csodálom, hogy szeretik. Nagymama történetei alapján az ország gazdag részében is minden fehér és márvány színben pompázik, a mi kis nyomornegyedük pedig csupa szürke, kosz és sötétség. Sötétség van mindenhol. Az emberek szemében, a fejükben, a kezük is sötét a sok munkától, kivéve az orvosoknak. Az orvosok keze vörös.

Tulajdonképpen, ha minden szürke épületet, szürke ruhát, és szürke, poros utcát lecserélnénk márvány színűre, nem is nézne ki olyan rosszul a nyomornegyed.

A terem, amibe értünk az ajtó után, egyetlen, hosszú szoba volt, egy hosszú asztallal, élre vasalt hófehér terítővel, és körülbelül száz személyre terítve, ahányan elindultunk. Most már csak a fele van meg, és rendkívül szerencsésnek érezhetem magam, hogy anyát és Eltont is magam mellett tudhatom.

Az összes Utolsó eltűnt, nem tudjuk, hol vannak, mi történt velük, és anya nem szólalt meg már vagy egy napja. Még sosem láttam ennyire befordulva, apa balesetén kívül.

A Sötét Napnak hívják nálunk. Abban a balesetben, amikor az apám elvesztette a bal lábát és agykárosodást szevedett, leégett a gyár fele. Ez csak egyet jelenthetett ránk nézve: újabb éhezés. Ha leégett, fel kell újítani, ami pénzbe kerül, ergó újabb adókat fognak ránk kivetni.

Rengeteg gyermek veszítette el az apját, és rengeteg feleség vált egy pillanat alatt özveggyé. Én még a legszerencsésebbek közé tartozom, bár ai apával történt, rosszabb a halálnál. Nem tudja, mi történik körülötte, senkit nem ismer fel, és csak ünnep-és vasárnapokon szólal meg, és akkor is csak az anyukája nevét motyogja. Nagyon hiányzik neki, de még a születésem előtt meghalt egy évvel. Néha úgy érzem, hogy nem is akartak második gyereket, csak apának akkora törés volt ez az életében, hogy szüksége volt valamire, amibe kapaszkodhat, valami életreszóló boldogság, és mivel még fiatalok voltak, kézenfekvő a gyerek. Így született meg Emilia Monostry, ma pontosan tizennégy és fél éve.

-        -  Hölgyem? – kérdezi mögöttem egy rendkívül ismerős hang. A fehér kesztyűs keze az üres tányérom után nyúl, amin egy pillanattal ezelőtt még triplacsokolásdés epermousse szemezett velem. Nem nézek fel az ölemből bánatomban. Velem szemben ül egy lány, mellettem szokott ülni az iskolában, mert senki más nem hajlandó. A nővére áll mögötte, pincér öltözetben, s mikor a szemébe nézek, nem látok benne semmit. Tudom, hogy ő is most végzett, és ő is eltűnt a légsiklóban.

A húga szemébe nézek. Látom, ahogy egy könnycsepp legördül a szeme sarkából, egészen a szájáig, ahol megáll. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, ki áll mögöttem. Tudom, hogy nem véletlenül osztották be hozzám Davyt, és hozzá pedig a nővérét. Mellettem anya az asztalra borulva sírni kezd, ami be kell valljam, elég rossz taktika. Legközelebb hozzá fogják küldeni nem hozzám. Rajta látják a gyengeség szikráit, ezért rajtam nem szabad.

-         - Köszönöm. – mondom monoton hangon, mire Davy elegánsan felveszi a maszatos tányéromat, és elmegy vele.

Most kicsit önzőnek érzem magam, mert tudom, hogy a legközelebbi étkezésnél anyát fogja kiszolgálni a fia, nem pedig engem a bátyám, és én nem akarom ezt anyának. Könnyeket erőltetek ki magamból, és bevallom nem nehéz. Hisztérikusan csapkodni és sírni kezdek, minél jobban felhívra magamra a figyelmet, ami úgy látom sikerült is, mert még anya is felemelte a fejét, és elkezdte simogatni a hátamat. Ezen túl minden reggel, délben és este el kell játszanom ezt a borzalmat.

Ránézek Eltonra, aki csak összeráncolt szemöldökkel bámul rám. Ő tudja, hogy ilyen hisztit sosem csapnék, még ha a bátyámat vesztem el sem.

Miután mindenki telezabálta magát - mert igen, mi, akik a nyormornegedből érkeztünk, igenis zabálunk, ha étel kerül elénk- a pincérek kettes sorba rendeznek minket, én egy idegen fiút kapok. Lógnak rajta a rongyok, és még azokon keresztül is látom kiugró csípőcsontját. Olyan, mint a denevér szárnya. Egy kis csont, s azon kifeszítve egy kis bőr. Sokkal magasabb nálam, pedig én sem vagyok alacsony. Arca karakteres, könnyen megjyegyezhető, bőre csillpg a zsírtól, és a homloka rendesen meg van pakolva pattanással. A barna, kócós haja csakugyan zsíros, és látszik rajta, hogy nagyon régen volt levágva, ugyanis a vállát súrolja. Nálunk egyik férfi sem hord hosszú hajat.

A pincérek végigvezetnek minket egy hosszú, fehér, ablak nélküli folyosón, ahonnan szobák nyílnak. Beterelnek minket négyesével egy-egy szobába, külön fiúk és lányok.

Természetesen három idegen lánnyal kerülök össze. A szobában nincs más, csak két fehér emeletes ágy, és négy fehér fal. Úgy érzem, jó éjszakánk lesz.

Update

Sziasztok!
Tudom, hogy ez most nem egy újabb fejezet, de nyugi, nem foglak sokáig fenttartani titeket! :) 
Annyi lenne az egész bejelentenivalóm, hogy mostantól rendszerese(bb)n időben fogom felrakni az újabb részeket. Úgyhogy készítsétek a szemgolyóitokat MINDEN PÉNTEK ESTE NYOLC (HÚSZ) ÓRAKOR. 
Mondtam, hogy nem lesz sok. ;)
Találkozunk pénteken! :)

3. fejezet

Legalább három napja utazunk. A Föld légkörét már régen elhagytuk, és száguldunk a Más felé. Pocsék ételt kapunk, naponta kétszer. Legtöbbször víz egy kis ételporral összekeverve. Így étel is, és víz is jut a szervezetünkbe. A szobából nem mozdulhatunk ki, csak vécére, és oda is csak meghatározott időpontokban, azonban a folyosón belül bárhova mehetünk.

Anya egyre idegesebb, nem tudjuk, hol van Davy, és három napja nem fürödtem. Fogalmunk sincs, hány óra van, és mi fog velünk történni. Remélem, azért nagymama jól van.

Eltonnak még rosszabb, mert neki nincs ki miatt aggódnia.

Földrengésszerű rengéssel magáll a légsikló. Zúgó zajt hallok, majd a fejem fölé benyúló csomagtartónak szánt tetőből kiugrik egy-egy gázmaszk mindenkinek. Többen bizonytalanul körülnéznek, de én gondolkodás nélkül felveszem, ahogy Elton és anya is. Néhány ember dühösen eldobja magától, mert „ő mindent kibír, ugyanis ma nyolcvan éves”. Kinyílik az ajtó, amin általában a katonák közlekednek, de a hirtelen fénytől elvakulok. A madzagok, amik a maszkokat tartották elszakadnak, és a már halott emberek ölébe hullanak. Ezek szerint a Máson mérgező gáz keveredik a levegőbe. Ezt nem tanították meg nekünk az iskolában. Vajon miért?

Fekete műanyag pácélzatú katonák állnak az ajtóban.

-         - Megérkeztünk a Másra. Mr. Steele különleges sorsot szánt Önöknek. Kövessenek minket, különben úgy járnak, mint azok ott. – mutat a hullákra, akik fehér bőrrel és lila ajkakkal ülnek a fehér székekben. – A maszkokat levenni tilos. – jelentki ki, majd megfordul, és elkezd menetelni. Jobbomon anya, balomon Elton áll, és néz rám tanácstalanul. Hátra nézek, és látom, hogy mögöttünk három katona zárja a sort. Ők miért nem viselnek maszkot? Nekik miért nem mérgező a levegő? Hova megyünk? Mi fog történni velünk? Hol van Davy és az összes többi Utolsó?

Kérdések, amik csak úgy zakatolnak a fejünkben. Nincs más választásunk, menni utánuk. Elkezdünk menetelni, lépéseink, mint megannyi pata zaja. Egy kislány és anyja kiállnak a sorból, és szembefordulnak a katonákkal a tömeg végén. Hát nem tanulta meg? Szegény kislányt sajnálom, akit magával ránt az anyja butasága a sírba.

-         Egyet sem lépek tovább, amíg meg nem tudom, mi zajlik itt!- üvölti dühösen a katona arcába a nő. Egyszerű kék otthonka van rajta. A kislány nem lehet több hét évnél, és szőke, göndör haja van. Hátulról látom, hogy szopja az ujját a gázmaszk egyik résén keresztül.

A katona felemeli a pisztolyát. Becsukom a szememet. Nem akarom látni. Egy durranást hallok, majd a kislány kétségbeesett sikolyát, ami sírássá alakul át. Még egy lövés. A kislány elhallgat. Könnyek gördülnek le az arcomon, végig a nyakamon. Előre fordulok, és kinyitom a szemem. Rémületet látok az emberek arcán, senki sem akarja elhinni, ami történt. Elton magához húz, és szorosan megölel. El tudom képzelni anya arcát.

-        -  Tovább!- üvölti az egyenruhás, aki lelőtte a kislányt és anyját. Legalább nem szenvedtek sokáig. Lövöldözzenek csak, a végén majd nem lesz senkin, akin el tudnák végezni a mocskos kis kísérleteiket!

Elkezdünk lépkedni, ócska cipők csoszogása hallatszik. Amint leérünk a légsiklóból, kitisztul előttem a kép. Az ég szürke és felhős. Magas szöges kerítés húzódik végig az úton, ahol végig fogunk haladni, egészen egy fehér, csillogó épületig. Két oszlopba kell sorolnunk, hogy elférjünk a drótok között.

A kerítésen túl ezer meg ezer fekete katona áll jobbról-balról. Semmi mást nem látok. Mindegyik ugyanazt a fekete maszkot és öltözetet viseli. Még a karjukat is ugyanúgy tartják, a pisztolyon az egyiket, a másik pedig élettelenül lóg maguk mellett. A talaj teljesen sima, csúszós szürke anyagból készült. Minden olyan tökéletes ezen a bolygón. Nem merek megszólalni, de legszívesebben megkérdezném Eltontól, hogy hova megyünk. Tudom, hogy nem tudja, de olyan régen beszéltem már, és a számnak kezd állott tej íze lenni. Most veszem észre, hogy kopog a szemem az éhségtől. Remélem, adnak valami normálisat enni abban az épületben, bár erősen kétlem.

Csak egyvalaki tért haza a Másról. Három utcával mellettünk lakott, és az egész családját elhurcolták. Két év múlva aztán légsikló érkezett. Azt hittük, megint el akarnak vinni valakit, de csak ő szállt le a gépről. Egy katona sem, egy őr sem, senki, csak ő. Ugyanabban a ruhában volt, azonban nem volt mocskos, hanem patyolattiszta. A haja csillogott, és frissen omlott vállára. Nem volt elhízva, de jelentősen több súly volt rajta, mint rajtunk.

Senki sem volt, aki üdvözölhetné, csak a nagynénje, aki sírva borult a lábához, azonban ő meg sem ismerte. Azóta soha nem szólalt meg, még az iskolában sem, ha felszólították. Egy valamit hajtogatott, és az az anyja neve volt. El tudom képzelni, mit tettek vele.

Egyszer aztán egy diák találta meg a hulláját egy hétemeletes alatt. A testében különböző fémeket is találtak. Az orvosok, akik hozzáértek ezekhez a fémekhez, egy napon belül meghaltak. Senki sem tudja, hogy hogyan maradhatott életben.

Amikor odaérünk az épület ajtajához, felnézek a furcsa alakú építményre, és innen lentről még hatalmasabbnak találom. Az ajtó csakúgy, mint a légsiklóban, kinyílt a katonák előtt, és amit a fejek tömege között láttam, az elképesztett.