7. fejezet

Sosem írok bevezetőt, de azt hiszem, most kell. Szóval itt vagyok visszatértem, és lehetséges, hogy nem minden héten, de jönni fogok az új részekkel. Addig is jó olvasást! :)

***

A mai menü különleges. Ma van a szülinapom. Otthon ilyenkor kaphattam igazi, friss fehér kenyeret, nem csak zabból készültet. Ez volt az ajándékom. Nos, itt a Máson nem várok senkitől semmit, mert csak három ember tud arról, hogy ma a tizenötöt töltöm. Elton, anya és Marseille. Marseille elég rosszul van, amin nem lepődök meg. Teljesen megrendült az ikre halála után, és szinte senkivel sem beszél, még velem sem, amit nem csodálok. Végülis csak az köt minket össze, hogy a nyomornegyedből jöttünk. Egy hónap telt el azóta. Egy teljes hónap. Ahogy az idő múlik, a napjaim egyre jobbak. Már régóta nem csinálom a hisztiket az étkezéseknél, hiszen anya teljesen immunissá vált a bátyám láttán. A pincérek sokkal kedvesebben viselkednek, és kétnaponta kapunk új ruhát. Igaz, ugyanúgy néz ki, de új. Fehér ing, fehér trikó, fehér alsónemű, és fehér rakott szoknya. A lányoknak még egy rongyot is adnak a vérzésük idején. Minden harmadik nap fürödhetünk. A zuhanyzókabin olyan szép és rendezett, annyi fajta tusfördővel, balzsammal, samponnal, testradírral és egéb cuccokkal, amiket még sosem láttam. A nevüket is csak azért tudom, mert rájuk van írva. Indie tanította meg, mik ezek a szerek, hogyan és hol kell használni őket, úgyhogy minden tusolás után olyan illatorgia vesz körül, amilyet a nyomornegyedből még senki sem szagolhatott.

Meredith és Zoe helyett kaptunk új szobatársakat, Indie-t és Utah-t. Teljesen kívülállók, semmit sem értenek, és az agyamra mennek.

Itt vagyunk egy hónapja, és semmi nem történt. Nem tudom, mi Walder Steele célja velünk. Egy rakat ember a nyomornegyedből.

Kopognak, majd válaszra sem várva benyit két pincér. Vacsoraidő.

Sóhajtva feltápászkodok az ágyamról, és felhúzom a papucsot, amit tegnap kaptam, mivel a régi elszakadt. A hajamat befonom egyik oldalra a változatosság kedvéért, és kész vagyok. Nem úgy, mint Indie. Ránézésre egy gazdag kis ribanc, aki figyel a körmére, a hajára és a szettjére, és reggel két órát tölt a zuhany alatt, ami mind igaz. De akkor miért van itt? Mit keres ennyi szegény között? Nem tudom. Ezernyi, meg ezernyi megváloszalatlan kérdés. Hiába kérdezek a pincérektől, nem beszélnek. Sehol, senkinek nem szólaltak még meg.

Elindulunk a folyosón, ahogy szoktunk, azonban félúton szétválunk. Az egyik pincér magával rángat másfelé, míg Marseilleék mennek vacsorázni. Mi? Hova mehetünk? Újabb kérdés. A pincér rögtön egy kanyar után bekopog egy ajtón.

-        -  Szabad. – hallom egy férfi hangját, és ez a hang fájdalmasan ismerős. Benyit a fehér kesztyűs, és egy irodában találom magam. Szokás szerint minden fehér, még Walder Steele ruhája is. Az ajtóval szemben egy fehér íróasztal található, mögötte fehér forgószék, benne fehér elnök. A mögötte lévő falon hatalmas kivetítő, az íróasztalon a hozzá tartozó számítógéppel.

-         - Ms. Monostry! Megtisztel a jelenléte.

-        -  Nos, nem magamtól jöttem. – közlöm vele. Nem bánthat má jobban, a halál pedig megváltás lenne, úgyhogy szabadon feleselhetek vele.

-         Mégsem engedhetem, hogy a vendégeim szabadon mászkáljanak az épületben, nem? – kérdezi, kivillantva tökéletes, százkarátos mosolyát. Milyen szépen fejezte ki a „a foglyok azért foglyok, mert nem szabadulhatnak” mondatot. A kinézete a szokásos: Fekete, vállig érő haja hátra van olajozva, és lófarokba kötve, arcán egy kiló púder, és olyan természetellenes lett így a színe hogy jócskán elüt a nyakától.

-         - Nem, bizony. Még valami rosszaságot csinálnának. Mondja, maga nem fél a lázadástól? Össze van zárva több ezer ember a nyomornegyedből egy pár gazdaggal. És mégis a pár gazdag van fölányben. Mit gondol, meddig lesz ez eddig? – teszem fel az egyik kérdésemet az ezerből. Már csak kilenczázkilencvenkilenc maradt. Hurrá.

-         - Eszmefuttatásod rendben lenne kicsim, ha a Földön lennénk. De mi nem a Földön vagyunk. Mi tartunk titeket életben, és ezt mindenki tudja a gyerekeken kívül. Kilépsz az épületből, és megfulladsz. Amikor bejöttetek is egy zárt aura volt felettetek, megtöltve levegővel. Tettetheted magad felnőttnek, de attól még nem leszel az. Nem kell okoskodni, kislány. Inkább foglalj helyet, és figyelj. – közli velem teljesen nyugpdt hangon. Olyan mérges vagyok, hogy egy kézzel meg tudnám fojtani, de igaza van. Csak egy kislány vagyok, és semmit sem tehetek. Ökölbe szorított kézzel ülök le a székre, amit az imént a pincér idehozott. Steele bekapcsolja a hatalmas monitort, amin a faucskám képe jelenik meg, majd a kamera egyre közelebb ér a házunkhoz. Ott áll Elton és én. Ez talán a múltból való felvétel? Bólintok egyet, és előhűzok egy kést a zsebemből. Jézusom. Ez nem a múltból van. Ez sosem történt meg. Bemegyek a házba, és a kamera követ. A nagymama ott ringatózik a székében, ahogy minden délután tette. Eltonnal a nyomomban berontok a szobába, és egyre közeledek hozzá a késsel. Jaj ne. Nem, nem, nem. Ránézek a szunyókáló nagymamára, és vörös szemekkel a hasába döföm a kést. Sosem fogsz felébredni. Hisztérikusan sírva fakadok. Várjunk. Mi van, ha ez csak egy egyfajta szimuláció? Ha ez sosem történt meg? Steele mosolyogva felém fordul, és kinyomja a kivetítőt.

-        -  Azt hiszem, újabb családtagodtól búcsúzhatsz el. Te magad ölted meg. Boldog születésnapot, Emilia.