1. fejezet

Minden munkanap ugyanolyan.  Tizenhat éves korig mindenki iskolába jár. Amikor betöltjük a tizenhatot, választhatunk egy munkát. A demokrácia képét akarják mutatni, azonban szó sincs erről. Vagy robotszerelő leszel, vagy orvos. Másra nincs szükség. Rend van.

A képzés két évig tart. Ezután dolgozni megyünk. Minden reggel kapunk egy utasítást. Ez a napi teendőnk. Négy órakor vége a munkának, és mindenki hazatér. Este hatkor kötelező a Híradót nézni, és minden Híradó végén állva elénekelni a himnuszt. Ez a tisztelet jele becses elnökünkkel szemben, Walder Steelevel.

Utálom az egészet, de ez titok. Senkinek soha nem szabad elmondanom, vagy az történik velem, mint Myrrel, a legjobb barátnőmmel és családjával.

Egy napon nem mentek el dolgozni, és Myr nem jött iskolába. Másnapra már üres volt a lakásuk. Elton végigkövette a szemével, ahogy a katonák betörnek a házukba és kirángatják őket onnan. Senki sem látta többé őket. Ekkor tanultam meg, hogy befogom a számat, mert csak a bajt hozom a szüleimre és magamra.

A kemény, kiszáradt talajon lépkedek, porfelhőt hagyva magam után. Hőség van és pára. Egy asszony a háza teraszáról bámul kigúvadt szemekkel. Nem tudom, hogy hívják, mert nem szólalt meg azóta a nap óta, amikor megölték nagymama szüleit, és a lakosság nagy részét elhurcolták, hogy kísérleteknek tegyék ki őket. Nagymama kicsi volt és fürge. Lemenekült a pincébe, és három napig nem jött elő. Csak az ott talált néhány krumplit tudta enni, mást nem. Három nap után a léptek elcsendesültek. Eva előjött a pincéből, és látta a pusztítást. Látta a füstölgő házakat, holttesteket az utca szélén, és egy ott felejtett légsikló maradványait.

-        -  Emilia! – hallom Myr hangját.

-        -  Myr?- kérdezek vissza riadtan. Nem lehet ő. Már nincs itt. Meghalt, vagy rosszabb esetben kísérleti alany lett.  Megpördülök a tengelyem körül, minden porzik körülöttem. Csak Elton az.

-         - Nem. – néz a szemembe. Néha furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Mintha belelátna a lelkembe. Mondjuk ebben az őrült világban az sem kizárt.

Együtt indulunk tovább az iskola felé. Elton egész úton fecsegett nekem az időjárásról és egyéb unalmas dolgokról, igazából teljesen máshol jártam.

Ma van Davy utolsó napja az iskolában függetlenként. Választania kell. Biztos vagyok benne, hogy robotszerelő lesz.

Apa is robotszerelő volt. Aztán egyszer bent ragadt a fertőtlenítő kamrában a robotokkal, és leégett a bal lába, valamint súlyos agykárosodást szenvedett. Most egy elmegyógyintézetben kezelik, de már soha nem épülhet fel. Ennél még a halál is jobb.

Pontosan ezért nem akarom, hogy Davy is ezt a hivatást válassza. Orvosnak lenni sokkal jobb. Életeket mentesz, és közben biztonságban vagy. Ezzel szemben a robotszerelők naponta hullanak el, mint a verebek, amiket Davyvel lövöldöztünk egy katonától lopott puskával kiskorunkban.  Ez is egy módja a népességcsökkentésnek, nem?

Elton csak mondja, mondja… Végignézek rajta. Szürke élére vasalt nadrágot, és szürke inget visel, mint minden diák, azonban ma ünnep van. Ma van az Utolsók avatása. Ezen a napon a lányoknak szürke kendővel kell hátrafogniuk a hajukat, a fiúknak pedig nyakkendőt kell húzni. Eltonnak könnyen megy a nyakkendőkötés, de az én szőke hullámos loboncomat hátrafogni igen nehéz feladat.

-        - Mi van? – néz fel az útról.

-       -  Mi lenne?

-       -  Miért nézel?- kérdi. Ennyire feltűnő lett volna? Igazából nem azért bámultam, mert tetszik, hanem mert gondolkodtam. De ezt nem mondhatom. Eltonnal már vagy nyolc éve ismerjük egymást, és Myr elvesztése mindkettőnknek olyan érzés, mintha a szívünket dörzspapírral súrolnák.

-         - Gondolkoztam.

-         - Szoktál mostanában. –mosolyog, szeplős arcán kigömbölyödnek a gödröcskéi.

Az iskola előtt nagy tömeg várakozott. Mindenki ugyanúgy nézett ki.

Az Utolsók már két csoportra voltak szeparálva. Ahogy sejtettem, Davy a robotszerelők sorában áll. Ő és anya már korábban ideértek, hogy megtegyék a "szükséges előkészületeket", ahogy ők hívják ezt.

Eltonnal betolakodok az egyik padsor közepébe, hogy tökéletesen lássam a bátyámat, és akkor elém ül egy két méter magas férfi. Szürke inge át van izzadva a hátán, és hozzátapad a bőréhez. Fantasztikus.

-         - Üdvözlök mindenkit Walder Steele, és jómagam nevében is! – köszöntötte a népet egy mikrofonon keresztül az iskola vezetője, Anna Stoo. Semmi pénzért nem hagyná ki minden második mondatából a Walder Steele nevet. – Különleges nap a maipíííííííb.- recseg a mikrofon, mire a közönség egy hangként mordul fel. Ms. Stoo megkocogtatja a robotok által létrehozott, tökéletes kihangosítót, és folytatja. – Én, és a tanári kar arra vagyunk hivatottak, hogy idén tizenkét orvost, és harminc robotszerelőt adományozzunk az államnak. – köpi a szavakat. Mintha tárgyak lennének, vagy értékes aranyak, hogy csak úgy adományozzuk őket. Az emberek megbabonázva figyelik a nőt. Semmi vonzó sincs benne. Szögletes arca van, rövid, tűzvörös haja vállát súrolja. A szeme alatt lila táskák éktelenkednek. – Kérek minden szülőt, nagyszülőt, testvért és unokatestvért, hogy legyenek büszkék arra, amit a rokonuk elért. Most pedig…

-       -  … egyenként átadom a munkalevelet. – suttogom vele. Annyiszor végighallgattam ezt az előadást, hogy megszámlálni nem tudom. Ez csak annyiban különb a többitől, hogy a bátyám ott áll köztük. Az összes Utolsó hosszú, fekete köpenyt viselt fekete inggel és aljjal. Szinte elegánsnak számítottak a sok szürke között.

Anna elkezdi átadni a munkaleveleket, ami feljogosít arra, hogy további tanulmányidat folytasd. Igazából csak formaság, mindenki megkapja, és a buták, vagy lázadók csak a másodiskolában buknak ki.

-         - Davy Monostry. – szólítja a bátyámat Ms. Stoo, aki síri csendben átveszi a munkalevelét, és visszaáll a sorba. Tilos a füttyögés. Tilos a taps.

Amikor az igazgató mindenkinek kiosztotta a levelet, Elton halkan felsóhajt mellettem. Ő is borzasztóan unja.

-         - Gratulálok az összes Utolsónak, és sok sikert… - halkul el a hangja az egyre erősödő morajlásban. A tömeg egy emberként néz az égre, ahol egy légsikló közeledik. Mit keres itt?

Felkavarja a fülledt nyári levegőt, és leszáll a színpadra az Utolsók mögé. Az emberek susogni kezdenek. Eltonra nézek, aki zavartan megrázza a fejét. Davy leugrik a színpadról, és anyához szalad. Karom ragadom a barátomat, és melléjük tolakszom.

A légsikló lassan leereszti a hídját, és a katonák négyszer négyes sorban özönlenek le róla, fegyverrel a kezükben.

A nép sikongatni kezd, a csecsemők sírnak.

A katonák céloznak a fegyvereikkel, és az egyikük elsüti azt. 
A jobbomon álló Elton halk nyögés kíséretében rogy össze.

Prológus

Annyi minden van, amit még nem fedeztünk fel. Az emberiség csak fejlődni tud. Akkor meg miért hanyatlik? Lehet, hogy egyszerre fejlődik és hanyatlik?

Nagymama azt mondta, volt olyan idő, amikor még csak emberek lakták a Földet. Csodálatos lehetett. Az emberek olyan összetettek és bonyolultak.

Mi nem. Mi halál egyszerűek vagyunk. Szinte robotok. Minden reggel hétkor szól az órám. Felkelek, és felhúzom az szürke rakott szoknyámat, és a szürke, élre vasalt ingemet. Még az árnyalatuk is ugyanaz. Az iskolában semmi egyedi, vagy különleges nem engedélyezett. De még ha engednék is, senkinek nem jutna eszébe ilyesmi. Csak nekem.

Nagymama szerint én vagyok a Föld utolsó reménye. Imádnám, ha én lennék A hős. Nem csak egy hős, hanem A hős. De még csak tizennégy éves vagyok. És semmit sem tudok.

Állítólag csodás napnak indult. Az embereknek pirospozsgás arcuk volt a reggel csípős szellőjétől, ahogy munkába mentek. Nem csak robotszerelő és orvos volt, hanem sok más is. Volt varrónő. Boltos. Tűzoltó. Rendőr. Fantasztikus világ volt. Mindenki boldognak érezte magát és felelőtlennek. Még nagymama is csak kislány volt. Tejszőke haja volt, és mindig két fonatban hordta. Zöld szemei csak úgy csillogtak a felkelő nap első sugaraiban. Minden fiú őt szerette az iskolában. Amikor vége volt a tanításnak, ő és nagypi kimentek a játszótérre. Abból a játszótérből már csak egy hinta maradt. Még megcsikordulni sem hagyják szegényt, mert tilos ráülni. Ha ráülne valaki, azzal bacikat juttatna egy több, mint ötven éves tárgyra, és ez szabálytalan.

A mi világunk szabályos. Mindenki azt csinálja, amilyen utasítást reggel kiadnak neki. Ha azt mondják, légy öngyilkos, az lesz. Mert megszennyezték az emberek agyát.

Amikor nagymama hazaért, megevett egy gyönyörű, piros almát. Nyár volt, és a nap felmelegítette az emberek szívét. Aztán egyszer csak sikoly. Velőig hatoló sikoly. Betölti az egész világot. Elmegy a Marsra. Mindeni hallja. Nagymama anyukája. Nagymama apró meztelen lábait kapkodva a koszos ablakhoz rohant. Olyan koszos volt, hogy nem látott ki rajta. Ijedtében még az új ruhájának a rojtját is képes volt bepiszkolni, hogy letörölje a szennyeződést az üvegről. Katonák volta. Csak hárman. Fekete, csillogó műanyag páncéljuk volt. Elena, nagymama anyukája holtan feküdt a porban.

-        - Apa! – sikoltott fel Eva. Nem hitt a szemének. Vége. Nincs több mese. Nincs többé ember, akit „anyának” lehet szólítani. Miért? Miért kell most halottnak lennie? Csak a vizes ruhákat rakta ki száradni. Nem jött Eva apja. Hol lehet? Nagymama átrohant a nappalin keresztül a konyhába, de nem volt ott. Senki sem volt a házban rajta, és egy kövér utcai kandúrt kivéve. Visszaszaladt az ablakhoz, és kinézett a tiszta folton. A katonák eltűntek. Hova lettek? Miért halt meg Elena?

-        - Apa…- suttogta párát lehelve az ablaküvegre. Ott feküdt Elena mellett. Jönnek. Hallotta. Mi történik?

Zihálok. Csak álom volt, de minden szava igaz. Hét óra. Lecsapom az órát. A kikészített szoknya és ing már ott vár az asztalom tetején. A bátyám még nem ébredt fel. Az ágya vége összeér az enyém végével. Mezítlábas lába kilóg a takaró alól. Odaosonok az ágyam végéhez, és ujjaim végével megcsikizem a talpát.

-        - Ne már, Emilia. – horkan fel. Utál minden dolgot, amiben benne van a szórakozás, vicc, vagy csínytevés szó, csak úgy mint a szüleink. Én inkább nagymamára ütöttem. Bennem még megvannak az emberekre jellemző tulajdonságok.

Én vagyok.  Az utolsó.