3. fejezet

Legalább három napja utazunk. A Föld légkörét már régen elhagytuk, és száguldunk a Más felé. Pocsék ételt kapunk, naponta kétszer. Legtöbbször víz egy kis ételporral összekeverve. Így étel is, és víz is jut a szervezetünkbe. A szobából nem mozdulhatunk ki, csak vécére, és oda is csak meghatározott időpontokban, azonban a folyosón belül bárhova mehetünk.

Anya egyre idegesebb, nem tudjuk, hol van Davy, és három napja nem fürödtem. Fogalmunk sincs, hány óra van, és mi fog velünk történni. Remélem, azért nagymama jól van.

Eltonnak még rosszabb, mert neki nincs ki miatt aggódnia.

Földrengésszerű rengéssel magáll a légsikló. Zúgó zajt hallok, majd a fejem fölé benyúló csomagtartónak szánt tetőből kiugrik egy-egy gázmaszk mindenkinek. Többen bizonytalanul körülnéznek, de én gondolkodás nélkül felveszem, ahogy Elton és anya is. Néhány ember dühösen eldobja magától, mert „ő mindent kibír, ugyanis ma nyolcvan éves”. Kinyílik az ajtó, amin általában a katonák közlekednek, de a hirtelen fénytől elvakulok. A madzagok, amik a maszkokat tartották elszakadnak, és a már halott emberek ölébe hullanak. Ezek szerint a Máson mérgező gáz keveredik a levegőbe. Ezt nem tanították meg nekünk az iskolában. Vajon miért?

Fekete műanyag pácélzatú katonák állnak az ajtóban.

-         - Megérkeztünk a Másra. Mr. Steele különleges sorsot szánt Önöknek. Kövessenek minket, különben úgy járnak, mint azok ott. – mutat a hullákra, akik fehér bőrrel és lila ajkakkal ülnek a fehér székekben. – A maszkokat levenni tilos. – jelentki ki, majd megfordul, és elkezd menetelni. Jobbomon anya, balomon Elton áll, és néz rám tanácstalanul. Hátra nézek, és látom, hogy mögöttünk három katona zárja a sort. Ők miért nem viselnek maszkot? Nekik miért nem mérgező a levegő? Hova megyünk? Mi fog történni velünk? Hol van Davy és az összes többi Utolsó?

Kérdések, amik csak úgy zakatolnak a fejünkben. Nincs más választásunk, menni utánuk. Elkezdünk menetelni, lépéseink, mint megannyi pata zaja. Egy kislány és anyja kiállnak a sorból, és szembefordulnak a katonákkal a tömeg végén. Hát nem tanulta meg? Szegény kislányt sajnálom, akit magával ránt az anyja butasága a sírba.

-         Egyet sem lépek tovább, amíg meg nem tudom, mi zajlik itt!- üvölti dühösen a katona arcába a nő. Egyszerű kék otthonka van rajta. A kislány nem lehet több hét évnél, és szőke, göndör haja van. Hátulról látom, hogy szopja az ujját a gázmaszk egyik résén keresztül.

A katona felemeli a pisztolyát. Becsukom a szememet. Nem akarom látni. Egy durranást hallok, majd a kislány kétségbeesett sikolyát, ami sírássá alakul át. Még egy lövés. A kislány elhallgat. Könnyek gördülnek le az arcomon, végig a nyakamon. Előre fordulok, és kinyitom a szemem. Rémületet látok az emberek arcán, senki sem akarja elhinni, ami történt. Elton magához húz, és szorosan megölel. El tudom képzelni anya arcát.

-        -  Tovább!- üvölti az egyenruhás, aki lelőtte a kislányt és anyját. Legalább nem szenvedtek sokáig. Lövöldözzenek csak, a végén majd nem lesz senkin, akin el tudnák végezni a mocskos kis kísérleteiket!

Elkezdünk lépkedni, ócska cipők csoszogása hallatszik. Amint leérünk a légsiklóból, kitisztul előttem a kép. Az ég szürke és felhős. Magas szöges kerítés húzódik végig az úton, ahol végig fogunk haladni, egészen egy fehér, csillogó épületig. Két oszlopba kell sorolnunk, hogy elférjünk a drótok között.

A kerítésen túl ezer meg ezer fekete katona áll jobbról-balról. Semmi mást nem látok. Mindegyik ugyanazt a fekete maszkot és öltözetet viseli. Még a karjukat is ugyanúgy tartják, a pisztolyon az egyiket, a másik pedig élettelenül lóg maguk mellett. A talaj teljesen sima, csúszós szürke anyagból készült. Minden olyan tökéletes ezen a bolygón. Nem merek megszólalni, de legszívesebben megkérdezném Eltontól, hogy hova megyünk. Tudom, hogy nem tudja, de olyan régen beszéltem már, és a számnak kezd állott tej íze lenni. Most veszem észre, hogy kopog a szemem az éhségtől. Remélem, adnak valami normálisat enni abban az épületben, bár erősen kétlem.

Csak egyvalaki tért haza a Másról. Három utcával mellettünk lakott, és az egész családját elhurcolták. Két év múlva aztán légsikló érkezett. Azt hittük, megint el akarnak vinni valakit, de csak ő szállt le a gépről. Egy katona sem, egy őr sem, senki, csak ő. Ugyanabban a ruhában volt, azonban nem volt mocskos, hanem patyolattiszta. A haja csillogott, és frissen omlott vállára. Nem volt elhízva, de jelentősen több súly volt rajta, mint rajtunk.

Senki sem volt, aki üdvözölhetné, csak a nagynénje, aki sírva borult a lábához, azonban ő meg sem ismerte. Azóta soha nem szólalt meg, még az iskolában sem, ha felszólították. Egy valamit hajtogatott, és az az anyja neve volt. El tudom képzelni, mit tettek vele.

Egyszer aztán egy diák találta meg a hulláját egy hétemeletes alatt. A testében különböző fémeket is találtak. Az orvosok, akik hozzáértek ezekhez a fémekhez, egy napon belül meghaltak. Senki sem tudja, hogy hogyan maradhatott életben.

Amikor odaérünk az épület ajtajához, felnézek a furcsa alakú építményre, és innen lentről még hatalmasabbnak találom. Az ajtó csakúgy, mint a légsiklóban, kinyílt a katonák előtt, és amit a fejek tömege között láttam, az elképesztett.