5. fejezet

Egyszer csak egy nagyon nagy csarnokban taálom magam, minden fehér. A csarnok közepén egy hosszú márványasztal húzódik el, megterítve legalább ezer embernek. Ahogy jobban körülnézek, megpillantok egy kis szürke foltot az asztal végénél. Elindulok arrafelé, de tudom, hogy nagyon messze van, futni pedig nem tudok. Félek attól a valamitől, ami ott vár rám, bár nem kellene. Legalább egy óra, mire az asztal végéhez érek, ahol egy szőke, bongyor hajú kislány ücsörög, és zabkenyeret majszol. A zabkenyeret a nyomornegyedben állítjuk elő, a legolcsóbb termék, ezért nagyjából ezen élünk. Amint az asztalvégéhez érek, megkerülöm lekerekített végét, hogy szemben álljk a kislánnyal. Ismerős arca van. Szopja az egyik ujját, míg a másik kezével letör egy darabot a zabkenyérből. Nem sikerül neki elsőre, de tovább próbálkozik. Felismerem a lányt. Szeplőkkel borított arca van, akárcsak annak a gyereknek, akit lelőttek a légsiklóban. El akarok futni előle, de nem tudok. A lábaim a földbe gyökereztek, és hiába kiáltok segítségért, senki nem segít. Egyes egyedül vagyok az egész teremben, ami akkora, hogyha kiáltanék, viszhangot keltene. Egyszer csak összerogyok, és a fejem nagyot koccan a hideg, fehér csempével kiraott talajon. Végigsimítok a gerincemen az egyik kezemmel, de egyszer csak megakad valami hosszú, vékony dologban. Amint kihúzom a két csigolya közül, már tudom mi az. Egy kábító lövedék, ugyanolyan tollal a végén, mint amilyet Davy ballagásán kaptam. A hátam mögött ismerős kacaj csendül fel. Tudom, ki az, de nem fordulok el. Mindjárt elájulok, mert a méreg szétterjed a testemben. Tudom…

Hevesen dobog a szívem, mikor kinyitom a szemem. Már megint álmodtam. Mióta itt vagyunk, mindig álmodok. Az éjszakáim nyugtalanok, és sokszor felriadok.

Felhúzom a nehézkes takarót az orromig, úgy, hogy érzem az illatát. Friss és üde mosópor szaga van. A nyomornegyedben nem ilyen mosóport használunk. Minden hónapban érkezik négy teherautó, megtöltve friss vízzel, zabkenyérrel, liszttel, cukorral, és háború ideján fegyverrel.

Nagymama mesélte, hogy amikor kitört a háború, az akkori elnök, Tease Irry, fontosnak érezte, hogy a nyomornegyed is kapjon elegendő fegyvert és élelmet. Tease szerette a nyomornegyedet, s nem egyszer próbálta hozzákapcsolni az ország többi részéhez. Szeretete azért volt ilyen erős, mert ő is innen jött, azonban egyszer az elnöki látogatáson megpillantott egy lányt, aki jómódú családból származott, és ez lett a vége. A háború azért tört ki, mert Tease hozzá akarta csatolni a nyomornegyedet a jólét földjéhez, azonban a gazdagok nem akarták ezt, mert akkor közülük is vittek volna el embereket a Másra. Amikor már majdnem megnyertük a háborút a szomszédos bolygóról küldött seregekkel, az egyik éjszaka egy merénylő lelőtte az elnököt. Ettől kezdve az idegen hadak azonnal visszavonultak a saját bolygólyukra, és a gazdagok könnyűszerrel megnyerték a viaskodást. Kiemeltek egy elnököt közülük, Walder Steelet, aki azóta uralkodik.

Az összes nap ugyanúgy telik itt. Reggel felkeltenek minket, friss levegőt fújnak be a szobákba egy nagy csövön, mivel ablak nincs. Elkísérnek minket a gazdag reggelire, visszajövünk a szobákba. Ilyenkor tisztálkodunk. Ebédelünk, utána pedig bezárnak minket a hálótermünkbe, és vacsoráig nem engednek ki. Vacsorázunk, és rögtön utána aludni küldenek minket.

Eltonnal és anyával alig találkozok, csak étkezésekkor tudunk beszélni, de időm nagy részét hisztizéssel töltöm, ami beválni látszik. Eddig csak egyszer szolgálta ki anyát Davy, mert be kell valljam, elég bénán alakítottam előző este. Nem tudom, Waldernak feltűnik-e a mindennapos cirkuszom, mert egy kicsit kezd erőltetett lenni.

Jó a rosszban, hogy megismerhettem három lányt, a szobatársaimat. Mivel elég sok időt kell együtt töltenünk, így egyre többet tudunk egymásról. A fölöttem lévő ágyon alszik Marseille, vele jövök ki a legjobban. Igazán kedves és megértő, azonban nem a legokosabb. Néha azt hiszem, csak azért bólogat, mert nem érti, mit mondunk. Gyönyörű, derékig érő hullámos, vörös haja van. Nagyon ritka a vörös haj a nyomornegyedben.

Velem szemben Meredith szuszog. Meredith Marseille ikertestvére, és tulajdonképpen ugyanúgy néz ki, csak neki sokkal szeplősebb az arca. Két évvel idősebbek nálam, és szinte senkijük sem él, ami nem ritka nálunk. Egyedül anyjuk neveli őket, apjuk és bátyjuk ugyanabban a balesetben halt meg, mint amelyikben apa megsebesült. Meredith mindentől fél, mindig remeg a keze, és csak nagyon ritkán szólal meg. Mindig mindent pontosan az utasítás szerint csinál, és még vécére is minden nap ugyanabban az időpontban megy el, ami Marseille agyára megy.

A másik lány Zoe, aki Meredith fölött alszik. Zoenak szétálló, sárga fogai vannak, és olyan, mint egy hörcsög. Pufók arca van, de ő maga csontsovány, mint a legtöbben a nyomornegyedből.  Zoe sokszor be szokott kapcsolódni a köztem és Marseille között lezajló beszélgetésekbe. Értelmes hozzászólása még nem volt, de nem baj, mert mi így szeretjük.

Bevallom, nagyon hiányzik Elton is, és anya is. Elton hiánya olyan, mintha minden nap háromszor megpillanthatnál és megszagolhatnál egy frissen sült fehér kenyeret, de sosem kóstolhatod meg. Hiányzik, hogy mindig tudja, mire gondolok, hiányoznak az ölelései, hiányznak a szeplői, hiányzik, hogy mindenből viccet csinál, és úgy általában, hiányzik Elton.

-         - Zoe! – hallom Meredith suttogását. Nem kap választ, Zoe egyenletes lélegzetvételéből arra következtetek, hogy nem is fog. Még néhányszor megpróbálkozik szóval felkelteni, aztán megunja, és felmászik mezítlábasan a vaslétrán Zoe ágyához.

-        - He? – hallom a takaró alól Zoe vékonyka hangját.

-         - Segíts kimászni.

-         - Hol? – rökönyödik meg, majd a vas csikorgásából ítélve felül.

-        -  Nem hol, hogyan. Én nem innen akarok kimászni. Én az életből akarok kiszabadulni. - - - Érted? Mindig csak nyomorgunk, sosincs pénzünk. Mindenki halott, anyánk meg úgy is mindig részeg, fel sem fog neki tűnni, hogy nem vagyunk meg. Az sem tűnt fel neki hogy elmentünk az Utolsók ballagására.

-         - Jézusom. Ne tedd ezt, könyörgök!-kérleli Zoe Meredithet sírós hangon.

- Nem én. Te. Nézd, elloptam egy kést a vacsoráról. Kérlek legyél pontos. – Zoe ledobja az ágy tetejéről a kést, és sírva fakad. Mere tényleg nagyon buta lehet, ha azt hitte, bárki is megtenné ezt neki. Nem akarom tudni, mi fog történni, vissza akarok aludni. A szívem olyan hevesen ver, hgy majd’ kiugrik a helyéről. Beletelik pár másodpercbe, mire teljesen lenyugtatom magam, és félálomba merülök. Nem akarom tudni, mi fog történni, de már tudom.