4. fejezet

Sziasztok! Csak annyit szeretnék mondani, hogy elnézést kérek, amiért az "update"-emet rögtön először meg is szegtem, de sajnos közbejött valami, de most itt van az új rész! Jó olvasást! :) 

*

Régen nem ettem ilyen sokat. Tulajdonképpen soha nem ettem ilyen sokat.

Amikor beléptünk az épületbe, ugyanolyan fehér ragyogás fogadott, mint a légsiklóban. Úgy látszik, a mási emberek szeretik a fehéret. Tisztaságot, szűziességet, és megújulást áraszt. Nem csodálom, hogy szeretik. Nagymama történetei alapján az ország gazdag részében is minden fehér és márvány színben pompázik, a mi kis nyomornegyedük pedig csupa szürke, kosz és sötétség. Sötétség van mindenhol. Az emberek szemében, a fejükben, a kezük is sötét a sok munkától, kivéve az orvosoknak. Az orvosok keze vörös.

Tulajdonképpen, ha minden szürke épületet, szürke ruhát, és szürke, poros utcát lecserélnénk márvány színűre, nem is nézne ki olyan rosszul a nyomornegyed.

A terem, amibe értünk az ajtó után, egyetlen, hosszú szoba volt, egy hosszú asztallal, élre vasalt hófehér terítővel, és körülbelül száz személyre terítve, ahányan elindultunk. Most már csak a fele van meg, és rendkívül szerencsésnek érezhetem magam, hogy anyát és Eltont is magam mellett tudhatom.

Az összes Utolsó eltűnt, nem tudjuk, hol vannak, mi történt velük, és anya nem szólalt meg már vagy egy napja. Még sosem láttam ennyire befordulva, apa balesetén kívül.

A Sötét Napnak hívják nálunk. Abban a balesetben, amikor az apám elvesztette a bal lábát és agykárosodást szevedett, leégett a gyár fele. Ez csak egyet jelenthetett ránk nézve: újabb éhezés. Ha leégett, fel kell újítani, ami pénzbe kerül, ergó újabb adókat fognak ránk kivetni.

Rengeteg gyermek veszítette el az apját, és rengeteg feleség vált egy pillanat alatt özveggyé. Én még a legszerencsésebbek közé tartozom, bár ai apával történt, rosszabb a halálnál. Nem tudja, mi történik körülötte, senkit nem ismer fel, és csak ünnep-és vasárnapokon szólal meg, és akkor is csak az anyukája nevét motyogja. Nagyon hiányzik neki, de még a születésem előtt meghalt egy évvel. Néha úgy érzem, hogy nem is akartak második gyereket, csak apának akkora törés volt ez az életében, hogy szüksége volt valamire, amibe kapaszkodhat, valami életreszóló boldogság, és mivel még fiatalok voltak, kézenfekvő a gyerek. Így született meg Emilia Monostry, ma pontosan tizennégy és fél éve.

-        -  Hölgyem? – kérdezi mögöttem egy rendkívül ismerős hang. A fehér kesztyűs keze az üres tányérom után nyúl, amin egy pillanattal ezelőtt még triplacsokolásdés epermousse szemezett velem. Nem nézek fel az ölemből bánatomban. Velem szemben ül egy lány, mellettem szokott ülni az iskolában, mert senki más nem hajlandó. A nővére áll mögötte, pincér öltözetben, s mikor a szemébe nézek, nem látok benne semmit. Tudom, hogy ő is most végzett, és ő is eltűnt a légsiklóban.

A húga szemébe nézek. Látom, ahogy egy könnycsepp legördül a szeme sarkából, egészen a szájáig, ahol megáll. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, ki áll mögöttem. Tudom, hogy nem véletlenül osztották be hozzám Davyt, és hozzá pedig a nővérét. Mellettem anya az asztalra borulva sírni kezd, ami be kell valljam, elég rossz taktika. Legközelebb hozzá fogják küldeni nem hozzám. Rajta látják a gyengeség szikráit, ezért rajtam nem szabad.

-         - Köszönöm. – mondom monoton hangon, mire Davy elegánsan felveszi a maszatos tányéromat, és elmegy vele.

Most kicsit önzőnek érzem magam, mert tudom, hogy a legközelebbi étkezésnél anyát fogja kiszolgálni a fia, nem pedig engem a bátyám, és én nem akarom ezt anyának. Könnyeket erőltetek ki magamból, és bevallom nem nehéz. Hisztérikusan csapkodni és sírni kezdek, minél jobban felhívra magamra a figyelmet, ami úgy látom sikerült is, mert még anya is felemelte a fejét, és elkezdte simogatni a hátamat. Ezen túl minden reggel, délben és este el kell játszanom ezt a borzalmat.

Ránézek Eltonra, aki csak összeráncolt szemöldökkel bámul rám. Ő tudja, hogy ilyen hisztit sosem csapnék, még ha a bátyámat vesztem el sem.

Miután mindenki telezabálta magát - mert igen, mi, akik a nyormornegedből érkeztünk, igenis zabálunk, ha étel kerül elénk- a pincérek kettes sorba rendeznek minket, én egy idegen fiút kapok. Lógnak rajta a rongyok, és még azokon keresztül is látom kiugró csípőcsontját. Olyan, mint a denevér szárnya. Egy kis csont, s azon kifeszítve egy kis bőr. Sokkal magasabb nálam, pedig én sem vagyok alacsony. Arca karakteres, könnyen megjyegyezhető, bőre csillpg a zsírtól, és a homloka rendesen meg van pakolva pattanással. A barna, kócós haja csakugyan zsíros, és látszik rajta, hogy nagyon régen volt levágva, ugyanis a vállát súrolja. Nálunk egyik férfi sem hord hosszú hajat.

A pincérek végigvezetnek minket egy hosszú, fehér, ablak nélküli folyosón, ahonnan szobák nyílnak. Beterelnek minket négyesével egy-egy szobába, külön fiúk és lányok.

Természetesen három idegen lánnyal kerülök össze. A szobában nincs más, csak két fehér emeletes ágy, és négy fehér fal. Úgy érzem, jó éjszakánk lesz.